És nemcsak a szép, régimódi cipőket szereti, de a szép, régimódi tárgyakat is. Családjával Berlinben él, régi típusú lakásban, nem drága, de patinás bútorok között. Minden hétvégén kiballag a helyi bolhapiacra, és vadássza kedvenc tárgyait: az öreg szakácskellékeket, a kivénhedt elemlámpákat, játékokat. Vett a fiának indiánfelszerelést, magának karikás ostort. A felesége szerint nem régiségeket gyűjt, hanem gyermekkort. És a feleségének alighanem igaza is van.

Snétberger Ferenc ma a világ egyik legjobb, legelismertebb gitárművésze, kissé szakszerűtlenül leegyszerűsítve: akusztikus dzsesszgitárosa. Olyan sztárokkal is játszott, mint James Moody, Trilok Gurtu, Markus Stockhausen, Dhaffer Youssef, Richard Bona vagy Bobby McFerrin, hogy csak néhányat említsünk a dzsessz és a világzene csillagai közül. Akik közé ma már Snétberger is tartozik. A csúcson van, ahová a salgótarjáni, hétgyermekes, roma családból hosszú út vezetett. Ez az út egy játékfilm sűrű alapanyaga is lehetne, de érzékeny rendező kellene ahhoz, hogy ne hatásvadász, szipogtató történet kerekedjen belőle.

Snétberger Ferenc szüleivel, hét testvérével és nagyszüleivel egy negyvenöt négyzetméteres salgótarjáni lakásban szorongta végig gyerekkorát. Ahol ugyan bőségesen mérték a szeretetet, de annak legfőbb ünnepét, a karácsonyt például egyszerű kis ajándékok jelentették, a fenyőfán a díszeket meg ezüstpapírba göngyölt diószemek. Úgy emlékszik, a szűk lakásban akkor áradt szét valami különös fény, amikor a nappal földmérőként dolgozó, esténként muzsikálásból élő édesapa gitárja megszólalt, és Django Reinhard muzsikája vagy a messzi világok boldogságát hirdető rumba lüktetése töltötte be a szobát. Megtapasztalta, milyen érzés toporogva várni arra, hogy két idősebb bátyja is letegye végre a család egyetlen hangszerét, és ő kézbe vehesse. Milyen érzés az apukájához gitárórákra érkező gyerekektől néhány pillanatra elkuncsorogni a hangszert, kérlelvén őket, legalább hadd hangolja be azt. És megtapasztalta azt is, milyen érzés játékok nélkül felnőni, kölcsönkért biciklin tekerni a salgótarjáni vásártéren, és átélni azt a pillanatot, amikor a gyerekkori barát először marad el a térről, arra hivatkozván: most mondták a szüleim, hogy ti romák vagytok.

Klasszikus gitárjátékot tanult a salgótarjáni zeneiskolában, majd elindult Pestre szerencsét próbálni. Zenélt éttermekben, vidám rumbát kevert a húsleves illata fölé. Legtöbbet Szentendrén játszott, ahogy mondja: nagy HÉV-vel indult mindennap muzsikálni...

Huszonéves volt, amikor a Fészek Klubban rendezett gitárkiállításon kipróbált egy hangszert. Egyre többen hallgatták, mások mellett Babos Gyula is, aki hívta, jelentkezzen a konzervatórium éppen akkor induló gitár tanszakára.

A konzi elvégzése után először itthon muzsikált különféle dzsesszformációkban, főképp a Trio Stendhalban, aztán kiment Berlinbe. Egyetlen előadásra hívták, húsz éve ott él. Pedig 1988-ban csak azt kérték, játsszon egy kicsit Al Di Meola előtt. Rövid időre küldték fel a színpadra, az eleinte tartózkodó közönség kerek egy óra múlva engedte el. A koncertet maga Di Meola is végighallgatta, és talán ő sem lepődött meg, amikor másnap az újságok nem csak őt dicsérték, de a csehszlovák(!) Snétberger Ferencet is.

Berlinben ragadt. Járta a dzsesszklubokat, néha beszállt zenélni. Bekéredzkedett például egy amerikai csapat örömzenélésére. Beállt néhány percre - velük maradt egy turné idejére. Egyre több helyre hívták. Mind több menedzsert érdekelt az a melankóliával ölelkező belső tűz, ami a zenéjéből áradt. Amelyben éppúgy benne van a dzsessz, a különféle kultúrák találkozása és az általa minden muzsika atyjának tekintett Bach szeretete, mint roma származása.

Utóbbit fontosnak tartja, egyik legszebb szerzeménye az In Memory of My People című darab, amelyet egy régi, nagymamája által énekelgetett dallam hívott elő belőle, és amelyet a vendégként közreműködő Markus Stockhausennel, valamint a Liszt Ferenc Kamarazenekarral adott elő a holokauszt 50. évfordulóján, Magyarországon és külföldön.

Roma származása amúgy nem csak akkor forog a lelkében igen intenzíven, amikor népéről, múltjáról gondolkodik. Akkor is, amikor a jelent éli. Amikor - csak, mert máshogy néz ki - még nyitottabb országokban is igazoltatják a rendőrök. Azt mondja, nincs mit tenni, ilyen az ember. Ezt mondja, de azért pontosan tudja, hogy van mit tenni, és azt is tudja, neki mit kell tennie. Berlinben nemzetközi zeneiskolát gründolt a szegény sorsú, főképp roma gyerekeknek. Most Magyarországon indít hasonlót, egykori balatoni úttörőtáborban. Romáknak és olyanoknak, akiknek másképpen nem volna lehetőségük arra, hogy zenét tanuljanak. Akikkel másképpen kell foglalkozni. Föllép rasszizmus elleni koncerteken, egyszer még egy rasszizmus elleni, nemzetközi konferencián is fölszólalt. Jobban izgult, mint bármelyik hangversenyén. Így kezdte: inkább gitároznék most...

Szerencsére gitározik is. Két éve volt ötvenéves, sok mindent átgondolt akkor. Végigfutott benne egy film, amely a pici, salgótarjáni lakásban kezdődik, zeneiskolákban folytatódik, és lemezfelvételeken, gyönyörű koncertekben teljesedik ki. Eszébe jutottak azok a muzsikusok, akikkel összesodorta az élet. Hirtelen fölfogta, hogy egy mesterhangszer-sorozatot neveztek el róla. Eszébe jutott, amikor 2002-ben szülővárosa díszpolgára lett, amikor a Magyar Köztársaság Érdemrendjével tüntették ki, vagy amikor Liszt-díjat kapott. És örült, hogy rendben van az élete, néha együtt zenélhet huszonöt éves fiával, aki színész, de dobol is.

Snétberger hangszeréből ma már a világ bármilyen muzsikája kiszökik, a dzsessz is. Azt mondja, ezt a műfajt életben kell tartani, mert ha a dzsessz meghal, akkor a szabadság is meghal. Márpedig a szabadság nem halhat meg, még akkor sem, ha manapság rendszeresen rátámad valami ostoba, vak indulat. Snétberger szerint a zene képes megfékezni még a gyűlöletet is. Pedig az mostanában igyekszik. Nagyon igyekszik.

Snétberger Ferenc