Van egy álmom: abban az országban szeretnék élni, ahol Balogh Kálmán az elnök. Balogh Kálmán nemcsak az általam ismert legkiválóbb muzsikusok egyike, hanem a legintelligensebb is. Megkapó, ahogy tág látóköre átüt zenéjén, ahogy előadásaiban klaszszikus, kortárs, dzsessz- és népzene egyesül, és ahogyan a hangokon keresztül tudatosítja bennünk, hallgatókban, hogy a magyar és a cigány folklór elválaszthatatlan egymástól. Mint ahogyan a gyűlöletes felhangok ellenére is elválaszthatatlan egymástól magyar és cigány ember. Balogh Kálmán minden porcikájával azt üzeni, hogy együtt élni jó, és ha az együttélést hajlandók vagyunk akár csak egy csöppet is élvezni, akkor a világ folyása jóra fordul. De mindez csak az újságíró pátosza, Balogh Kálmán végtelen természetességgel és kedéllyel teszi a dolgát.

Biztos vannak elvárások, milyennek kell lennie egy születésnapi örömkoncertnek, ám Balogh Kálmán ezekkel az elvárásokkal csak kevéssé foglalkozott. Egyszerűen hozta legjobb formáját, nem törekedett arra, hogy ő legyen a főszereplő a közel 20 fellépő muzsikus között, állandó formációja csak a ráadásban állt színpadra, és a legnépszerűbb darabjait nem is játszotta. Nevével először a Budapesti Fesztiválzenekar CD-jén találkoztam, amelyen Brahmstól a Magyar táncokat játszották. Az akkor ifjú cimbalmos azonban nem maradt meg a klasszikus zenei pályánál (igaz, azóta készített lemezfelvételt Bach-művek cimbalomátirataiból is), hanem a népzene és a világzene felé fordult. Időközben a dzsessz irányába is elkalandozott, ami elsősorban annak eredménye, hogy koncertjeinek ereje és fergeteges technikai képességei olyannyira letaglózóak, hogy erre egy valamirevaló dzsesszzenész nem mondhat nemet. 2001-ben a Mediawave Fesztiválon David Murray, a világ egyik legjobb szaxofonosa mellett álltam, aki egyszerűen nem jutott levegőhöz, amikor Balogh Kálmán játszani kezdett, majd hangosan azt kurjongatta, hogy ilyet ő még nem hallott. Született is közös lemez, de megszámlálhatatlan formációja közül a világ elsősorban állandó és legrégebben működő zenekarát, a Gipsy Cimbalom Bandet ismeri - most is éppen egy öthetes USA-béli turnéról érkeztek haza.

A koncert első felében táncházi magyar zenét játszottak az ország különböző részeiről Balogh erre szakosodott bandájával. Sebestyén Márta énekelt, Berecz András énekelt és sajátos stílusában, városi és paraszti elemekkel egyaránt átitatott cimbalomkíséretes stand up comedyt tartott. A hangulatra jellemző volt, hogy Berecz a Fellegajtó-nyitogatót Sörösüveg-nyitogatónak énekelte: a közönség dőlt a nevetéstől. Így, az ötvenedik születésnapon az ifjúság édes madaráról szóló dalt természetesen el kellett énekelni (Sebestyén is idézte a dallamot), de Balogh Kálmán mind kondícióban, mind fejben inkább egy jó karban lévő harmincas férfinak tűnik.

A szünet után a hatalmas repertoár nemzetközi oldalát elképesztő zenészek támogatták. Nyitásképpen Sebestyén meglepetésinvitálására egy görög lány testvérpár játszott duót a cimbalom helyi alakváltozatain. Majd érkezett a harmonikás Peter Ralcsev Bulgáriából, a trombitás Adam Stinga és a hegedűs Marin Bunea Moldáviából, valamint a zsidó tradíciók jeles kutatója, a zongoráról harmonikára áttért Alan Bern, a Brave Old World zenekar vezetője az USA-ból. Elmélyült, szofisztikált és nem mindennap hallható előadásuk a Balkánra koncentrált, az igazi mulatságnak a ráadásokban jutott hely. A színpadra sereglő vendégekkel együtt hatalmas méretű zenekar kerekedett, ami Balogh Gusztáv érzelemittas énekével könnyfakasztó hatást ért el.

Az ötvenedik születésnapon az ifjúság édes madaráról szóló dalt természetesen el kellett énekelni