Az Égtájak Iroda Vendégségben Budapesten sorozata a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház négy előadásával zárult a Szkénében és a Tháliában. Ebből kettő vizsgának készült. Béres Márta és Sirmer Zoltán a John Fowles Lepkegyűjtőjéből tömörített drámaszerűségben bizonyíthatta sokoldalú emberábrázoló képességét. Egy magányos, gátlásos, félénk fiatalember, aki bizonyára nem véletlenül lepkegyűjtő, szakmájához illő módon próbál társat találni, szeretetet kicsikarni. Pincébe zár egy lányt. A nézők a kényszerkapcsolat változatos fordulatait tanulmányozhatják. A szöveg, a történet nem igazán meggyőző, a fordulatok sokszor esetlegesek, a játék mégis erős, hatásos.

Ugyanez szinte igaz Erdély Andrea és Mikes Imre Elek vizsgájára is, azzal a kiegészítéssel, hogy Pozsgai Zsolt komplikáltan együgyű színműve látszólag könnyebb, valójában megoldhatatlan feladat elé állítja az előadókat. Mozart és felesége, Constanze a zeneszerző életének utolsó perceiben eljátsszák kölcsönös csalásaikat. Mindegyik színész több különféle alakot ölthet, egyszer még a férfi-nő szerepet is felcserélhetik. Ám mindegyik figura éppen olyan erőltetett agyalmány, mint az alapszituáció.

A társulat vezetője és szellemének meghatározója Urbán András. Ez alkalommal is az ő munkája, a Turbo Paradiso mutatkozott a legerősebb produkciónak, kár, hogy a Szkénében, ahol az Alternatív Szkéné Találkozónak is részeként játszották el, elég kevesen voltunk rá kíváncsiak. Igaz, a múlt évben látható volt már Szegeden, a Thealteren és Budapesten is a Kortárs Drámafesztivál keretében, de azért nem hiszem, hogy már mindenki látta, akit érdekelhet. Csak hát éppen borzasztóan nagy a felhozatal színházi különlegességekből. A Turbo Paradiso azonban nem közönséges különlegesség, hanem valóban különös erejű színház. A délszláv háborúk nyomán, Danilo Kist megidézve, az elembertelenedés új módjait, mondhatni újabb szakaszát jeleníti meg. Kínzó és kínzott nemcsak fölcserélhető, mint Örkény Pistijében gyilkos és áldozat, hanem módszeresen csereberélik is a szerepeket, a szenvedő fél irányítja kínzóját, mintha az egész puszta játék volna, mint ahogy a színházban az is. Ők a férfiak, a katonák. A nők egyenruhájukból kibújva, megrázóan emlékeznek a rajtuk elkövetett erőszaktételekre, később ugyanők a napozás élvezetéről rövidesen az orgazmus módjaira térnek át. Társadalmi, gazdasági, politikai vonatkozások nem látszanak, ezekre legfeljebb dalok, táncok, folklór és mozgalmi költészet emlékeztetnek. A technikai civilizációt fölfújható guminő és gumibárány képviseli, az angyalszárnyakat sövénynyíróval metszik le és avarszívóval takarítják el. A borzalmak, a szörnyűségek az emberi természetből, nem a lélekből, hanem a zsigerekből, az érzékekből fakadnak. Befejezésül egy utolsó szerepcsere bizonyíthatná ezt, legalábbis korábbi beszámolók erről tanúskodnak. A színészek fehér alsóneműbe öltöznek át, és kosárkákban szép nagy, érett paradicsomokat adnak a nézőknek, hogy dobálják meg őket. Bizonyára magunkon kellene tapasztalnunk az agresszív ösztönök felébredését kicsiben. A Szkénében talán kevesen voltunk ahhoz, hogy a csordaszellem eléggé áthasson - a dobálódzás inkább játékos feloldásnak érződött az átélt szörnyűségek után.

Az együttes friss bemutatója a Christopher Durang szövege alapján készült Terápia, Olivera Dordevic rendezésében. Az érzékek köznapibb, de nem kevésbé talányos és veszélyes játékairól szól. A bonyolult párkeresésekről és kapcsolatokról, továbbá őrült és idióta pszichiáterekről mesélő eredeti amerikai vígjátéki alapanyagot a színészek elidegenítő játékossággal vonatkoztatják magukra és oktrojálják a nézőkre. Ez néha kínos, néha szellemes - főképp ízlés és tűréshatár kérdése. Maga a bohóság működik, az ironikusan jellemábrázoló és a szatirikusan karikírozó játékstílus szerencsésen egészíti ki egymást. A pácienseknek, a hevesen-érzelmesen biszexuális fiatalembernek (Mikes Imre Elek) és partnereinek, az ügyetlenkedve társat kereső lánynak (Erdély Andrea) és az érzékenyen féltékeny fiatalembernek (Mészáros Árpád) van lelkük, a pszichiáterek karaktere (Béres Márta és Ralbovszki Csaba) kizárólag foglalkozási ártalomból áll.

A Terápia az érzékek talányos és veszélyes játékairól szól