Finom lelkűeknek nem ajánlott - Cannes-ból jelentjük
A versenyprogram ismeretében kicsit sem meglepő, hogy senki sem vállalkozik annak megjóslására, vajon kié lesz az Arany Pálma vasárnap este Cannes-ban. A legtöbb támogató cikket és jóindulatú találgatást a francia Jacques Audiard Próféta című filmje zsebelte be. Talán csak az szól ellene, hogy a rendező eddigi legkommerszebb munkájáról van szó, és hogy tavaly is Franciaországban maradt az Arany Pálma. A Próféta börtöndráma, fejlődéstörténet és társadalmi kritika egyszerre. Hőse egy tizennyolc éves arab fiú, akit hat évre ítélnek és bebörtönöznek. Ott pedig a gyerekből nagystílű, brutális gengszter válik: azzá teszi a börtön. Forró téma, mivel a francia fegyházakat mostanában számos botrány lökte a figyelem középpontjába, és ez - no meg a zsűri hagyományosan politikacentrikus érdeklődése - könnyen Audiard malmára hajthatja a vizet.
Audiard műve kendőzetlenül, precíz naturalizmussal ábrázolja a nyers erőszakot, és ebben korántsem számít egyedülállónak. Korunk művészibb alkotásaiban szinte hemzsegnek a vulgáris jelenetek: e naturalista ábrázolásmóddal szemben a keleti alkotók inkább szimbólumként élnek az erőszak bemutatásával. A koreai Park Chan-wook (Szomjúság) és Johnnie To (Bosszú) annyira eltúlozza ezt az ábrázolásmódot, hogy a durvaság szinte ártatlan, matiné jelleget ölt. Ami viszont érdekes, hogy a keleti filmekben még mindig feltűnően gyakori eszköz a vér.
Nyugaton ez már szinte elképzelhetetlen, a modern cenzúra (amely a korhatár bizottságok képében jelenik meg) létrehozta a vértelen akciót. Nyugodtan le lehet tehát lőni pár száz embert másfél-két óra alatt, csak ne folyjon az a piros folyadék. Kevés a szentségtörő, de Quentin Tarantino ebből a szempontból (is) mindenképpen az. Becstelen brigantik című epikus ponyvafilmje azonban nem csak "pirosságában" forradalmi: teljesen arcátlanul rombolja a második világháborús filmek eddig érintetlen mítoszát. A legdrasztikusabb lépése a történelem átírása volt. Egyfajta párhuzamos valóságot alkotott, amelyben - az ő szavai szerint - a figurák nem tudják, hogyan ért véget a háború, ezért a saját belátásuk szerint cselekednek. Ezt sokan nem tudják könnyen befogadni, ahogy azt sem, hogy teljesen mellőzi a narratív történetmesélés szabályait is. Filmjében nincsen főszereplő, csak mellékszereplők vannak.
Az erőszak szerteágazó alkalmazásának kitűnő példája az osztrák Michael Haneke és a dán Lars Von Trier versenyműve. Előbbi a depresszív atmoszférateremtés mestere. A huszadik század eleji németországi faluban játszódó Fehér szalag című mozinak cselekménye van ugyan, de története már nem sok (elég nehéz lenne elmesélni, mi is történik a két és fél órás játékidő alatt). Ami nem feltétlenül baj, mert a mű semmiképp sem akar más vagy több lenni, mint társadalomrajz, pontosabban az északnémet, protestáns, szigorúan puritán világ felidézése. Aki pedig ismeri Hanekét, az tudja, hogy az erőszak minden egyes kockában ott lappang - elvégre a modern társadalom velejárója.
Valami meghökkentőt akart Lars Von Trier is letenni az asztalra: versenyfilmjében, az Antikrisztusban első körben filozofál és pszichologizál, majd nemi szerveket csonkol, mégpedig premier plánban. A művet ki vihogva-röhögve, ki sikoltozva fogadta. Jómagam úgy gondolom, hogy ha nem ő készítette volna a filmet, egész biztosan nem kerülhetett volna nagy nyilvánosság elé.
Ezután már csak egy kérdés maradt: mennyit ér egy finom lelkű, ne adj Isten könnyedebb film? Ha Almodóvar vagy Ken Loach nem kap díjat, egyértelmű lesz: egyre kevesebbet.
