Az újságírás demokráciája
- Nem baj, ha Gézának szólítom?
- Sőt! Üdv a népemnek! Hogy vannak a magyarok?
- Körülbelül úgy, mint az amerikaiak: gazdasági slamasztikában. Csak jóval kevésbé elégedettek a belpolitikával, mint maga az ittenivel. Feltéve, hogy még mindig akkora Obama-drukker, mint a kampány idején.
- Lekopogom, eddig oké, hozzátéve, hogy szegény Obama sokkal nehezebb helyzetben startolt, mint bármelyik elnök az elmúlt negyven évben. Örökölt két háborút, kapott a nyakába egy világválságot meg egy kiéhezett médiát. Mindenki azt lesi, mikor követ már el hibát, a bloggolók, a lapok, a kábelhíradók, az egész sajtó. Eisenhower csöndesen elgolfozgatott, senki nem szólt egy mukkot se. Most meg úgy méricskélik az elnök első száz napját, mintha már egy éve a Fehér Házban gyakorlatozna. Persze, nem minden sajt papsajt, de az ember egy lóra se úgy tesz, hogy majd sose botlik meg, nem igaz? Drukkolok, mert rajtam kívül az ország és a világ érdeke is, hogy összejöjjön neki. Ebben a mentőcsónakban Amerika, Európa és Ázsia össze van bilincselve. Együtt süllyedünk, vagy együtt éljük túl. Nincs kit kilökni, mert akkor mindannyian odaveszünk.
- Nem titok, hogy évek óta kacérkodik a politikai pályával. Ha most maga lenne az elnök, mit lépne?
- Összedugnám a fejemet az európaiakkal, hogyan lehetne megélénkíteni a keresletet, ösztönözni a fogyasztást. Obama már jó nyomon van, nincs szüksége az écáimra. A bankszféra megmentése kulcskérdés. Ha a bankrendszer bedöglik, semmi nem működik. A hitelrendszer a dolog egyik kulcsa, a másik a privát és a közszféra szoros gazdasági együttműködése, amelynek persze előfeltétele, hogy abbahagyjuk az inflált papírokkal folytatott maszatolást, mert emiatt kerültünk oda, ahol vagyunk. Ha egyszer sikerül talpra állítani a gazdaságot, és elkezdődnek a beruházások, az ingatlanpiac is helyreáll. Sajnos azonban ez a recesszió világméretű, nemcsak minket érint, és az Egyesült Államok nem viselkedhet elszigetelten, mert képtelen egyedül megoldani a problémát. Fűnek-fának tartozunk, a dollár lebeg, és tudomásul kell vennünk, hogy egyik ország húzza magával a másikat. Ami a G20-at illeti, globális stratégiára van szükség, hogy átvészeljük a recessziót. Sok európai vallja, hogy az ottani társadalmi biztonsági háló bőven elég, indokolatlan költeni a stimulációra. Szerintünk viszont igenis áldozni kell arra, hogy serkentsük a gazdaságot. Jó lenne dűlőre jutni az európaiakkal, csak kicsit nehéz, amíg az EU-ban ebben a fél évben elnöklő cseh államfő azt nyilatkozza, hogy az ösztönzés finanszírozása a pokolba vezető út.
- Politikai érdeklődése és új filmjében alakított szerepe miatt alkalma nyílt beszélgetni "A dolgok állásáról" kongresszusi képviselőkkel és Rahm Emanuellel, az elnök kabinetfőnökével is. Mennyire sikerült belelátnia a törvényhozás működésébe?
- Emanuel még maga is csak képviselő volt, amikor vele és még négy-öt társával egyenként leültem ebédelni, és mindanynyiszor úgy álltam fel, hogy ezek egytől egyig felelős, okos, tisztességes, lelkiismeretes emberek, akiknek a munkáját, sőt, magát a kongresszust is hajlamosak vagyunk méltatlanul lebecsülni.
- Talán, mert a kudarc mindig nagyobbat szól, mint a siker. Mivel magyarázza, hogy az amerikai politikusok egyre gyakrabban keverednek szexbotrányba?
- Minden politikus alkatánál fogva alfa hím, az ereiben lüktet az ambíció, mindig a figyelem központja akar lenni, és szenvedélyesen hajtja a trófeákat. Vagyis arra van teremtve, hogy sűrűn váltogassa a szexpartnereit. De ne menjünk ilyen messzire. A statisztikák szerint az amerikai férfiak 10-15 százaléka bevallottan csalja a feleségét. Csak amíg egy tűzoltó, tanár vagy könyvtáros teszi, a négy fal között marad, mert érdektelen, ha viszont egy politikus, egy ország feni rajta a fogát.
- A dolgok állásából kiderül, hogy az írott sajtó is egyre kevésbé megértő, mert - mint Helen Mirren főszerkesztő mondja a filmben - a blogok világában szalagcím nélkül nem lehet eladni a lapot. Leszámítva,
hogy ennek esetlegesen maga is áldozatul eshet mint filmszínész, hogyan érinti, hogy a sajtó fokozatosan veszít a hitelképességéből?
- Maga is tudja, hogy évekkel ezelőtt mennyit kaptam a médiától, és persze süket fülekre találtam, amikor megpróbáltam megvédeni magam, hogy a fele se igaz. Sajnos manapság a szenzáció nagyobb úr, mint a tények. A lapokat zúzdába zavarja az internet, de kristálygömbje senkinek sincs, kivéve, hogy valószínűleg A dolgok állása az utolsó film, amely egy lapszerkesztőségben játszódik. A nyomtatott újságírásnak vége. A gyerekeim már csodálkozva fognak faggatni, hogy milyen volt az az idő, mikor a kávéhoz kellő áhítattal a kezembe vettem a New York Times-ot, amit minden reggel bedobtak a kerítésen. Nekik a papír már szemét, a lap fölösleges, az újságolvasás pedig kőkorszaki. Mivel mindenkinek van számítógépe, tényleg az. A kérdés számomra elsősorban etikai. Az internet az oknyomozó, hiteles, okos és tisztességes újságírás mellett a vulgáris, ostoba, megalapozatlan fecsegést is elbírja. Hogy tudunk rendet tenni a fejekben, ha bármelyik bloggoló "tudósító" lehet? Minden tényt fel lehet vizezni, ki lehet lúgozni, rá lehet ugrani, hogy kacsa, ráadásul globális méretekben. Lehet, hogy így születik újra az újságírás demokráciája, de egyelőre súlyos kétségeim vannak, és csöppet sem tapsikolok. Szívből sajnálom, hogy a szemem láttára omlik össze a New York Times bástyája, és dühít, hogy tehetetlen vagyok.
- Évek óta ismerjük egymást, és örömmel látom, hogy egyre érettebben, felnőttebben gondolkodik.
- Köszönöm a bókot. Ha az okát firtatja, csak azt a kolosszális közhelyet tudom idézni, hogy mindenki a saját hülyeségeiből okul. Át kell esni bizonyos dolgokon ahhoz, hogy az ember mélyebben és alaposabban átgondolja, hol a helye az életben, mit jelent számára a siker. Szakmai és magánéleti értelemben egyaránt. És rangsorolnia kell, hogy mi mennyire fontos. A család, a munkám, és hogy valamit visszaforgassak magamból, ami esetleg másoknak is hasznos.
- Például a kongói dokumentumfilmjére gondol?
- Nemzetközi közéleti tevékenységemet az indította el, hogy a világ szinte tudomást sem vett az elpusztult kongói milliókról. De dolgozom az Operation Gratitude szervezettel, amely az Irakba küldött katonáink sorsát követi figyelemmel, és a Feeding Americával is, amelynek keretében élelmiszerrel látjuk el megszorult honfitársainkat. Közben megpróbálok eligazodni, hogy még mi minden történik a világban, amiről hallgatunk, vagy nem tudunk eleget.
- Ha az ENSZ felkérné, vállalna hivatalos megbízást is?
- Természetesen! És boldogan.
Hollywood, 2009. május
Benjamin Geza Affleck 1972. augusztus 15-én született Berkeley-ben. Ír és skót felmenői vannak, a magyar középső nevet tanítónő anyja választotta a számára. Öccse, Casey, szintén színész. A szomszédjában lakó Matt Damonnal írta meg a Good Will Hunting forgatókönyvét, amelyért 26 évesen Oscar-dijat nyert. Rendkívül jó fejű diák volt, ám mivel már 11 évesen tévéfilmben játszott, tanárai úgy könyvelték el, hogy nem érdekli a tanulás, csak a szórakozás. Kimaradt az egyetemről és Hollywoodba költözött. Damon a Harvardra járt, majd követte barátját, lakótársak lettek, és Matt évekig tudomásul vette, hogy csak azokat a szerepeket ajánlják fel neki, amelyekre a jóképű, magas Ben nemet mondott. Affleck a Gigli forgatásán kezdett udvarolni a karrierje csúcsán lévő Jennifer Lopeznek, s ezzel a bulvármagazinok csemegéje lett. Kifelé élt, bukott filmekben játszott, elvonókúrán végezte. 2003-ban fordult meg a sorsa, amikor a Daredevil forgatásán megismerkedett Jennifer Garner szinésznővel. Emberi és szakmai megkomolyodását jelzi első kritikailag is elismert filmrendezése (Hideg nyomon), amelyet az idén újabb filmmel készül követni. Színészként legismertebb filmjei: Szerelmes Shakespeare, Brókerarcok, Szívörvény, Jay és Néma Bob visszavág, Pearl Harbor, Ütközéspont, Apja lánya, Shop-Stop 2, Hollywoodland, Nem kellesz eléggé, A dolgok állása. Los Angelesben él feleségével, Jennifer Garnerrel és két kislányukkal.
