A nyolcvanas évek óta járja következetesen a maga útját, oltja bele a magyar népzenébe a modern amerikai dzsesszt, vagy tetszés szerint fordítva, s az idő előrehaladtával ezt a nemesítést olyannyira tökélyre vitte, hogy nála e két világ tényleg eggyé vált.

Dresch Mihály elég messziről indult, anyja földműves, apja iparos családból származik, ő maga Csepelen gépipari szakközépiskolát végzett, gépgyártás-technológiát tanult. Tizenkét éves korában kezdett el komolyabban muzsikálni, s döntött úgy, hogy a zenére teszi az életét. Amikor tizennyolc évesen a rádióban meghallotta Dizzy Gillespie kvartettjét játszani, tudta, hangszere csakis a szaxofon lehet. Miközben a dzsessztanszakra járt, mechanikai műszerészként dolgozott a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban, a diploma kézhezvétele (1979) után viszont kizárólag a zenéből próbál megélni.

Kezdetben őt is a klasszikus amerikai fekete dzsessz vonzotta, meg a gospel és a spirituálé. A nyolcvanas évek elején került közeli kapcsolatba a hazai mainstreames vonallal, Kőszegi Imrével, Lakatos Pecek Gézával és a többiekkel, s bár azóta más zenei-szellemi vonulathoz tartozik, a hagyományos dzsessztől sosem távolodott el. Albumain időnként elhelyez egy-egy örökzöld kompozíciót, persze a maga olvasatában, ezzel is fejet hajtva
a fekete zene előtt, amelyből annyit merített, és amelyet társaival olyannyira szeret és tisztel.

Első kvartettjét 1984-ben alapította, s nagyjából akkoriban ismerkedett meg azzal a lánnyal, aki rengeteget mesélt neki a táncházakról. Aztán a Váci utcában sétálva meghallotta a Sebő együttes egyik lemezét, megvette, forgatgatta, majd elment a Molnár utcai táncházba. Mint mondta, ezek az élmények alapozták meg az egész későbbi zenei pályáját, valamint Szabados Györggyel való találkozását.

A zene és az élet Dresch Mihálynál mindig szerves és intenzitású egységet alkotott, ezért is természetes számára, hogy a belülről feltóduló hangok alapvetően a szülőföldjéhez, a tágabb környezethez tapadnak, abból merítenek, és ahhoz adnak hozzá. A honi dzsesszmuzsikusok derékhadával ellentétben sosem arra törekedett, hogy a főáramú amerikai zenét minél hűebben szólaltassa meg, hanem annak kifejezésformáit saját kultúrája - elsősorban népzenei - hagyományaival töltse meg. Nem a tengerentúlról importált fekete muzsikát próbálta meg jól-rosszul koppintani, hanem belülről építkezett. Saját szavaival élve a benne égő "fölséges" tűzön, a feszítő belső energiákon akart úrrá lenni és azokat formába önteni. Egész életében arra törekedett, hogy érzékeltesse: az ember egyszerre szeretheti a legtisztább dzsesszmuzsikát és az eredeti népzenét. Egyszerre lehet korszerű és magyar.

A neve alatt megjelent első két lemezt még az "ős-Dresch Quartet" (Grencsó István fúvós hangszerek, Benkő Róbert bőgő, Baló István dob) rögzítette, az 1994-es Zeng a léleken már Geröly Tamás dobolt és Lajkó Félix hegedült. Egy évre rá Lajkót Kovács Ferenc (hegedű, trombita) váltotta fel, és ezzel stabilizálódott a ma már klasszikusnak mondható "régi Dresch Quartet". Jól ismerték egymást, több mint tíz éve játszottak együtt, kitalálták egymás gondolatait, tudtak mozdulni a másikra. Egy idő után a folytonos együttzenélés azonban rutinná vált, érezhetően csontosodott a felállás, Dresch ezért hozta meg 1998 tavaszán a régóta fontolgatott döntést, az átalakítást. Az "új Dresch Quartetben" a dobok mögé visszatért Baló István, Kovács "Öcsi" sokáig változatlan maradt, őt négy éve Lukács Miklós (cimbalom) váltotta fel, a nagybőgőn pedig azóta a fiatal és tehetséges Szandai Mátyás játszik.

Dresch lemezeinek címeiben teljességgel benne van ars poéticája. Ez a muzsika valóban Sóhajkeserű, egyszerre fájdalmas és ellenállhatatlan, ott vannak benne a Gondolatok a régiekről, tehát a magyar múltból, történelemből, kultúrából merítkezik, Zeng a lélek, azaz a belső rezonancia meghatározó szerepet játszik a kompozíciókban, s Dresch eddig életműve egyetlen elszakíthatatlan Folyondár, hosszú lélegzetű zenei folyamat, igazi alámerülés. Túl a vízen, Hűs-ég, Mozdulatlan utazás, Egyenes zene, Élő nád - magyarázni sem érdemes. S bár az új albumot záró tizenegy perces Pranában Dresch tőle szokatlan módon elmozdul az általa amúgy régóta szeretett indiai zene felé, a Ritka madáron hallható további négy kompozícióban ugyanaz a sajátos és míves esszencia hallható, ami eddig is jellemezte.