Sarc a túlélésért
Állítólag Victor Hugo is ludas abban, hogy rossz a magyar galériások közérzete. A francia író az 1870-es években folytatott - művészeket és alkotásaikat védő - ténykedésének távoli következménye, hogy itthon ma minden eladott műalkotás után komoly összeget köteles befizetni a galériás a Hungartnak.
A képző-, ipar-, és fotóművészeti jogdíjak beszedésére és kezelésére 1997-ben létrehozott, valamint törvényben meghatalmazott szervezet, a Hungart kétféle címen szed pénzt a műkereskedőktől: követői jogdíjat a még élő és legfeljebb hetven éve elhunyt művész alkotásainak eladása után, az összegtől függően, legfeljebb az alkotás értékének öt százalékáig terjedően; fix ötszázalékos járulékot pedig akkor, ha az adásvétel tárgya hetven évnél régebben elhunyt mester munkája.
A Hungart saját, húszszázalékos közvetítői díjának levonása után első esetben a pénzt közvetlenül a művésznek, illetve örököseinek továbbítja, az utóbbi esetben saját hatáskörben tetszőlegesen felhasználhatja: bármiféle művészi alkotótevékenység támogatására, ösztöndíjra, könyvkiadásra, illetve szociális segélyezésre. (A szervezet honlapján a legfrissebb elérhető, és némiképp homályos beszámoló a 2005-ös évet értékeli.)
A szerzői jogi törvényben megfogalmazott kötelezettség értelmében a jelenlegi hazai aukciós rekorder, a két évvel ezelőtt 230 millióért leütött Szerelmesek találkozása című Csontváry-festmény után például - az adó- és egyéb terhek mellett - 11 és fél millió forint követői járulékot fizetett Kieselbach Tamás.
- Ismeretlen mester, négyszáz évvel ezelőtt festett képének eladása után is be kell fizetnünk az öt százalékot - háborog Nagyházi Csaba galériás. Hozzáteszi, miközben az aukciósházairól híres Angliában húsz év alatt sikerült kilobbizniuk a jogvédő szerveknek, hogy legalább az élő és hetven éven belül elhunyt művészek munkái után fizetni kelljen a jogdíjat, a hetven évnél régebben elhunyt mesterek munkáira kiterjesztett jogdíj befizetése kizárólag Magyarországot érintő kötelezettség. Mindez szerinte komoly versenyhátrányt jelent a külföldi kollégákkal szemben, hiszen az értékes, régi ritkaságokat az árkülönbség miatt érdemesebb külföldi aukcióra kiutaztatni.
Ma a legrangosabb galériák tulajdonosai - Deák Erika, Kieselbach Tamás, Nagyházi Csaba, Virág Judit - húsbavágó, nemszeretem ügynek minősítik a követői jogdíj kérdését, és az összeget egyszerűen sarcnak titulálják. Miközben vonakodnak a témáról beszélni, annyit mindenki azonnal kijelent, irreális az unió négyszázalékos ajánlását meghaladó mértékű előírás. Értetlenül veszik tudomásul az ötezer forintos, alsó összeghatárt - az unió majd egymillió forintos normája helyett -, amelynek következtében az egészen apró-cseprő tételek után is be kell jelenteniük az eladást, majd be kell fizetniük a pár száz forintokat.
A kötelezettek - a magyar piac viszonylagosan alacsony átlagárai miatt - a degresszív kulcs bevezetését sem méltányolják, amelynek értelmében arányosan kisebb összeget kell fizetniük a drágább műtárgyak után. A pénzek beszedéséért felelős szervezet, a Hungart létét pedig alapjaiban véve megkérdőjelezik.
- Felesleges kolonc, luxusintézmény, amely közvetítőként saját fenntartásához jelentős hányadot levesz a művészeket illető pénzből - summázzák az 1997-ben létrehozott intézmény szerepét a műkereskedők. Mint Nagyházi mondja, a mai világban egy hónap alatt létre lehetne hozni egy számítógépes adatbázist, amely alapján a művészeknek és örököseinek közvetlenül lehetne fizetni. (Kérdés, valóban a Hungartnak járó húsz százalék bosszantja-e leginkább a galériásokat?) Mint meséli, ő korábbi partizánakciója keretében már kísérletet tett erre, és az elárverezett Márffy-kép jogdíjával közvetlenül az örökösöket kereste meg, mire a Hungart nagyon megdorgálta.
Ennél sokkal több jogköre nincs is a jogvédő szervezetnek, amely, miután nem hatóság, leginkább a fizetési késedelmek okán kirótt magas kamatlábakkal és kilátásba helyezett perekkel tarthatja sakkban a galériásokat.
- Vadásznunk kell a galériásokra, itthon az önkéntes jogkövetés döcögve működik - panaszkodik a Hungart jogásza, Győri Erzsébet. Eddig, a tizenkét év alatt húszszor pereltek, ha elfogyott a türelmük, de ahhoz például már nincs joguk, hogy bepillantsanak a galériák bizonyító erejű könyvelésébe. Így kénytelenek a műkereskedők árverési katalógusaira, saját bevallású - aukciós és egyéb eladási - eredményeire hagyatkozni. Néhány sikeres per mellett előfordult, hogy végrehajtóval együtt megjelentek a belvárosi galéria bejáratánál, felfeszítették a zárat, de lefoglalni való tárgy helyett csak az ürességtől kongó termet találták.
- Azért küzdünk, hogy a fiatal alkotók olcsón elkelt munkáinak későbbi értéknövekedéséből ne csak a kereskedők és a tulajdonosok, hanem a művészek is részesüljenek. Miközben tavaly kilencmilliárd forintos összforgalommal büszkélkedtek a műkereskedők, a Hungart 118 milliót tudott behajtani - mondja Győri. Állítása szerint ott kerülnek csapdahelyzetbe a galériások, hogy míg a külvilág felé a vevők és az eladók megnyerésére érdekük minél nagyobb forgalomról beszámolni, addig a Hungart törvényes követelései miatt ezekkel a summákkal nem éppen előnyös dicsekedniük. A jogász úgy véli, aránytalanul kevés a beszedett összeg, bár pontos számokat nehéz volna mondani, a különböző kulcsok miatt, és azért, mert bizonyos tételek - mint a bútor vagy a szőnyeg - nem tartoznak a díjköteles műtárgyak közé.
A követői jogdíj tehát az, amiről a galériás nem szeretne tudomást venni, amiről a jogvédő nem szeretne lemondani, és amiről a megkérdezett képzőművészek - mint Szűcs Attila, Braun András és Lakner Antal - többnyire csak hallottak valamit.
Találkozni még nem találkoztak vele.
Törvénytörténet
A XIX. században indult szerzői jogvédelmi intézkedések első komolyabb eredménye a Párizsban, 1920-ban megszületett, a követői jogot magában foglaló törvény. Ennek nyomán Belgium, Csehország, Lengyelország, Olaszország és más európai országok után 1979-ben Magyarország is megalkotta a jogszabályt. Az ebből eredő kötelezettség az átkosban majdhogynem egyszereplőssé torzult piacon tulajdonképpen egyetlen állami vállalatra, a bizományi áruházra vonatkozott.
A BÁV zokszó nélkül csoportosította át a másik állami zsebbe az esedékes összeget, amelyet a művészeti alap osztott vissza a jogosult művészeknek és örököseiknek. A csendes pénzpakolgatásnak a nyolcvanas évek enyhülő légköre vetett véget, amikor is a több évtizednyi kényszerszünet után újraéledő galériákat már minden, központilag elvont forint érzékenyen érintett.
