Vecsernye előtt
- De ez nem baj? Nem akadály? Az opera a díváról szól, de ha a díva nem magával van elfoglalva, akkor...
- Ha lejövök a színpadról, nem vagyok díva. Eléneklem a Toscát, hazamegyek, letusolok, megeszem a túrós csuszát, és befekszem a férjem mellé. Másnap meg kezdődik az élet.
- De ha Maria Callas lejött a színpadról, azért senki nem vágta hátba, hogy szevasz, Mariska, hogy ityeg a fityeg?
- A díva születik. Callas dívának született, Sass Sylvia is annak született, de nálam a dívaságnak a színpadról kell lejönnie, nem a magánéletben.
- Jó, akkor nézzük másképpen. 1992-ben megnyerte a Pavarotti-versenyt. Kik voltak akkoriban a győztesek?
- Barbara Frittoli, Christina Gallardo-Domás...
- És ők rögtön pályára is álltak, mintha egy rakétát tettek volna alájuk. Ön benne van a köztudatban Magyarországon...
- Azt kérdi, hogy miért nem őrülnek meg értem? Nem tudom. Azért van, aki megőrül értem. Az én pályámon nincs semmi művi. Eszköz vagyok, szolgálok. De közben magamnak is öröm az éneklés. Nagyon nagy fizikai öröm. Meghallom az első akkordot, és alig várom, hogy kimenjek.
- Mindjárt mennie kell megint, de előbb beszéljünk egy régi premierről, ahol volt egy gesztusa.
- Csak nem a Lohengrinre gondol?
- Bizony arra. Hogyan is volt?
- Maradjon titok.
- Ne maradjon titok. Az ember tesz egy gesztust, azt esetleg félreértik. Magyarázza el, mi történt akkor. Letolta a ruháját a függöny előtt.
- Nem vagyok engedetlen típus, mindig megcsinálom, amit kér a rendező. Most is megcsináltam, de úgy gondolom, hogy a társulat meg lett alázva ezzel a darabbal.
- Annak ellenére, hogy a kritikai fogadtatás inkább pozitív volt?
- Én úgy éreztem, hogy Katharina Wagner megbukott Budapesten. És biztos, hogy nem kellő tisztelettel bánt a társulattal, sem a zenészekkel, sem az énekkari művészekkel, sem a szólistákkal.
- És erre ön mit is csinált? Letolta a ruháját.
- Feltöröltem vele a padlót, aztán kirúgtam oldalra. Elégtételt vettem a magam és a társulat nevében.
- De most a Szicíliai vecsernyén nem készül ilyesmire?
- Nem, dehogy.
- Mi az oka annak, hogy ez a Verdi-opera kevésbé sikeres?
- Először is: borzalmasan nehéz.
- Nehezebb, mint, mondjuk A végzet hatalma?
- Olyan, mint két Abigaille egymás után, szünet nélkül.
- Mert magas vagy mert szélsőséges?
- Koloratúra, drámai, lírai, piano indítások, mindent kell tudni hozzá. A zenei anyag semmihez sem hasonlítható. Olyan tehertételnek vannak kitéve az énekesek, nem csak én, mindannyian. Fölmegyek hat órakor és tíz óra tizenötkor jövök le.
- A Trisztán és Izolda sem kéjutazás senkinek, mégis megy a világban.
- Néha a zene is széthullik, a szövegkönyv is kusza, a prozódia is nehézkes, mert franciából fordították olaszra a librettót.
- Akkor egy kicsit ez olyan lesz, mint a kötelező olvasmány? Nem lesz csupa öröm, de végre megtudja az ember, hogy mikor és miért is énekli el Procida a híres áriáját?
- Nem adja meg magát könnyen ez az opera, de gyönyörű. Három érzelem mozog a darabban: a bosszú, a hazaszeretet és a szerelem. Mindig ez a három mozdul el, hol az egyik erősödik föl, hol a másik.
- Ha az énekes új szerepet kap, előfordul, hogy maga is meglepődik önmagán? Hogy olyan új tulajdonságokat vesz észre magában a szerepnek köszönhetően, amilyenekről nem is tudott?
- Szerintem én Aida vagyok.
- Aidából most Elena lesz. Mi az, amit figyelnie kell a közönségnek az ön alakításában? Melyik az a pillanat, amikor, ha tehetné, fölemelné az ujját, hogy na, most tessék figyelni, mert ez a lényeg.
- Elena úgy robban be a színpadra, mint egy üstökös, és minden pillanatban valami történik körülötte. Az első felvonás áriája rettenetesen kegyetlen, hat C-vel, másfél-két oktávot fut a hang le és föl, aztán a második felvonásban van a kettős, a negyedik felvonásban egy nagyon szép lírai pillanat és egy olyan kadencia van benne, ami elképesztő, két oktávot végig kell szaladni. Aztán az ötödikben jön a Bolero, tartott háromvonalas É-vel. Hát, gyúrtam rá. Megvan. Remélem az előadáson is meglesz.
- Mit kell elérnie ahhoz, hogy amikor majd összemegy a függöny, elégedett legyen?
- Nem akarok háládatlan lenni, és nem kérek lehetetlent. Mi, énekesek tudjuk, hogy tökéletes éneklés nem létezik, de attól művész a művész, hogy elrejtse és elfelejtesse a közönséggel az apróbb hiányosságokat. Callas azt mondta: a kritikus írhat, amit akar, az énekes pontosan tudja, hogy aznap hogyan teljesített.
