Sáry László dallamára Mátyásy Bence, Marton Róbert, Orth Péter és Földi Ádám föltehetőleg ironikusnak szánt torzítással énekel olykor valamit. A bonyolult jellemű és szerepű Bossolát alakító Sinkó László középen elölről hátrafelé haladva és beszélve mond hosszú szöveget, neki legalább minden második szavát érteni, így a darabbal valamelyest ismerős számára tartalma nagyjából kivehető. Így járunk később az egész történettel is. A rendező, Balázs Zoltán érezhetően saját látomásával foglalkozik elsősorban, kevésbé John Webster XVII. századi rémdrámájával, az olasz történelemből vett pszichohorrorral. A látomás valóban lenyűgöző, ám kiélvezéséhez nem feltétlen szükséges csaknem két óra, még ha Webster teljes szövege kétszer ennyi időt igényelne is. A szépséges látványvilág azonban nem megvilágítja, értelmezi a cselekményt, hanem elnyeli a szenvedélyeket éppúgy, mint az erkölcsi és filozófiai meggondolásokat.

Amalfi hercegnő tragédiájának oka az, hogy miután megözvegyül, bátyjai, a harcias herceg és az álszent bíboros megtiltják, hogy újra férjhez menjen, ám a hölgy nem bírván szerelmét megfékezni, titkon mégis hozzámegy egy fiatalemberhez, aki ráadásul tulajdon udvarmestere. Ennek az engedetlenségnek és mezaliansznak erkölcsös voltát sokáig vitatták, manapság azonban már aligha lehet kérdéses. Érdekesebb lehetne a testvérek magatartásának indoklása. Materialista racionalizmussal lehet abban pusztán örökösödési megfontolást sejteni, hogy nemcsak az engedetlen hercegnőt, de a gyermekeit is kiirtatnák. A szerző azonban inkább vad, nyers vérszomjat, előítéletes hatalmi tébolyt sejtet. A rendezőt azonban, úgy tetszik, egyik értelmezés sem vonzza igazán, de mélyebben más egyéb sem. Inkább mintha csak az a keleti színjátéktípus foglalkoztatná, amelyet már a Mezzo Televízió operaversenyén is alkalmazott egy vámpírtörténetre. Ez a stílus pedig ezúttal hatástalanítja a szöveget, a jellemeket, a cselekményt, sőt, az érzéseket, a szenvedélyeket is. És jegeli a színészi játékot. Nehéz megmondani, vajon a fegyelmezetten fakó Péterfy Bori, az észrevehetetlen Söptei Andrea vagy a kicsit elevenebb Bánfalvi Eszter, illetve az erősebben jelen lévő László Zsolt, a visszahúzódóbb Kulka János, az érzékeny Makranczi Zalán, netán a Bossola szövegeit arcán feszült nyugalommal elrecsegő Sinkó László jár-e közelebb a kívánatos játékmódhoz.

Kétségtelen viszont, hogy akik meghalnak, levetik maszkos fejfedőiket, nyilván tudatva, hogy lelkük elvált testük külső burkától, csak igazi arcuk maradt. Kivétel a kezdetben bérgyilkosként működő, majd az igazság bajnokaként föllépő Bossola, ő eleve nem kap bábszerű kellékeket. Nyilván nincs lelke, ezért rí ki a többiek közül, s ezért a halál sem változtathat rajta. A lázadó hercegnő viszont az utolsó jelenetben, amikor minden fontos szereplő elpusztul, megdicsőülve lebeg a magasban keresztet formázó fénycsíkok előtt. Ez kétségtelen rendezői üzenet, csak éppen annyira vézna, amilyen egyértelmű.

A keleti játékstílus hatástalanítja a szöveget, a jellemeket, a cselekményt