Drótkeretes szemüvegben, hetyke kalapos úr poharat tart, a vele szemközt álló asszony pedig kedélyesen tölt. A kissé megkopott, családias felvétel - amelyen az antropológiai kutatásokat végző, náci orvos, doktor Wastl látható - 1990-ben került elő a bécsi természettudományi múzeum raktárából. A döbbenetes lelet társaságában további tízezer - 1939 és '43 között készült - fotográfia, és pár órányi filmfelvétel is rejtőzött: zsidók, hadifoglyok, Wermacht-tisztek és civilek portréival.

A colstokkal mérhető faji azonosító jelek után kutató Wastl 1939-ben a zsidók fizikai és lelki jellegzetességeit bemutató "tudományos" kiállítássá rendezte gyűjteményét - most, hetven évvel később egymáshoz való viszonyunkat kutatja Forgács Péter médiaművész és független filmes.

- Az ember, mint emlős vadász tizedmásodpercek alatt döntést hoz, leolvassa a szemben álló arcát, és elhelyezi a barát-ellenség viszonyrendszerben - magyarázza Forgács, miért választott munkája alapjául megannyi emberi arcot. E képeket Forgács az eredeti kontextusukból kiragadva mutatja be.

A pavilonba lépve halkan permetező komolyzenei aláfestéssel, klasszikus aranykeretekben láthatunk tizenkét arcot, amelyek minivideókként, lassan körbeforognak, doktor Wastl egykori utasításai szerint. A múzeumi "idillből" vibráló tekintetlabirintusba érkezünk, majd német istenségre emlékeztető, óriásra nagyított szőke arccal találjuk szembe magunkat. Egy halálra ítélt rabbal nézünk farkasszemet. Többteremnyi fáziskéséssel realizálódik a látvány: a koncentrációs tábort megjárt túlélő vallomásait, foglyok, tisztek, civil asszonyok hétköznapjait bemutató filmek lepörgése során.

Forgács művészi feketedoboza túlmutat évszámokon, történelemmé merevedett hétköznapi pillanatokon, riadt tekinteteken. Az egymásra pillantó ember egyetemes viszonyrendszerét elemző alkotás nem engedi történelminek és ezért távolinak érezni a látottakat. A múltban rögzített tekintetek között, de valójában saját jelenünkben bóklászunk.