A semmiből kezdte újra életét 1947-ben Amerikában, most pedig úgy gondolja, hogy sikereiből szülőhazájának is részesednie kell. A hangos elismerésből azonban nem kér, és a neki máris örökké hálás egykori ösztöndíjastól, e sorok írójától is úgy búcsúzik: hívjál fel, ha bármiben tudok neked segíteni.

Tökéletes magyarsággal idézi fel élettörténetét. - Édesapám az Osztrák-Magyar Monarchia tisztje volt. Az első, akit a szerbek agyonlőttek, 1914. szeptember 6-án - mondja. Ekkor hároméves volt, első emléke pedig az, hogy a Tanácsköztársaság idején az egész családja éhezik. - Szerencsénk volt, hogy a román szolgálólány, aki fizetés nélkül is anyámmal maradt, kapott ennivalót a népkonyhán, és azt elhozta nekünk. Így maradtunk életben - idézi fel. A szerencse - ez a szó feltűnően sokszor bukkan fel az elbeszélésében - később sem hagyta el: iskolái befejeztével a válságos időkben is állást kapott, majd amikor munkahelye megszűnt, beállt az újraalakuló magyar hadseregbe.

Leszerelés után a Leszámítoló és Pénzváltó Banknál helyezkedett el, és megismerte leendő feleségét, Klárát. Családi körben tartott eljegyzésük közepén mondta be a rádió: Németország megtámadta Lengyelországot. Kellner, mint tartalékos tiszt, várandós feleségét hátrahagyva indult Voronyezs felé. - A fronton tudtam meg, hogy fiam született. Ez volt a szerencsém, mert ez adott erőt és akaratot, hogy hazatérjek - meséli. - Kínában van egy átok, amely úgy szól: élj izgalmas időkben! Nos, én bizony nehéz évszázadban születtem - mondja összegzésként Kellner, akit "ösztöndíjasai" csak Pali bácsinak szólítanak.

Amikor nem sokkal később újra a frontra akarták vinni, inkább az illegalitást választotta. A Nemzetközi Vöröskeresztnél segített budapesti zsidókat menteni, amiért nem sokkal később az Andrássy út 60. pincéjében találta magát. Rabtársait még aznap éjjel a Dunába lőtték, őt pedig csak az mentette meg: a sötét utcákon a folyó felé gyalogoló csoportból kiválva behúzódott egy kapualjba, és sikerült eltűnnie az őrök elől. A második világháború utolsó napjait a budapesti gettóban töltötte. Bekéredzkedett, mert ez tűnt a legbiztonságosabb helynek.

A háború után visszatért a bankba, közben egyetemet is végzett, és hamar vezető pozícióba került. Egy kollégája egyre gyakrabban környékezte meg azzal: lépjen be a kommunista pártba. - Már a gondolat is borzalmas volt, de azt is tudtam, hogy egy banki vezetőnek nincs jövője a párton kívül - magyarázza. Hamarosan elkezdte keresni a lehetőségeket arra, hogyan lehetne kijutni a Münchenben állomásozó amerikai katonák táborába, mert onnan, úgy hallotta, könnyedén el lehet jutni Amerikába. A háborús évekhez hasonlóan regényes (és persze szerencsés) fordulatok sora után végül egész családja kijutott az Egyesült Államokba. A hatvan évvel ezelőtti eseményeket egy szelet dobostorta segít felidézni - mert bizony "a magyar cukrászsütemény mindig nagyon hiányzik Amerikában".

Új hazájában mindent elölről kellett kezdenie. - Ott álltam angolnyelv-tudás nélküli egykori bankvezetőként, és csupán ötven dollárom volt, amit az övembe varrva hoztam át. Úgy volt, hogy a megtakarított pénzünket utánunk küldik, ám ez nem sikerült. De túléltük, szerencsénk volt - emlékszik vissza, ismét a már jól ismert szót említve.

Lassacskán persze megtanult angolul. Igaz, a Forbes újságírója tavaly Kellnerről megjelent cikkében megemlítette: még mindig erős magyar akcentussal beszél. Magyar kiejtése ma is tökéletes, és nem érti azokat, akik azt állítják, hogy elfelejtették az anyanyelvüket. Azt viszont bevallja: olvasni már angolul könnyebb. - Amerikai vagyok. Hálás vagyok ennek az országnak, de nem felejtem el, hogy az apám Magyarországért halt meg, és a fiamba is beleneveltem a magyar eszmét - mondja.

Felesége a tengerentúlra érkezésük után nem sokkal egy nyakkendőgyártó cégnél kezdett dolgozni, Kellner pedig alkalmi munkákat vállalt. Néhány évvel később találkoztak valakivel, aki éppen be akart szállni a nyakkendőbizniszbe, és adott a családnak 25 ezer dollárt, hogy indítsanak nyakkendőgyárat. A Better Cravatsnak az 1960-as években már évi ötmillió dolláros bevétele volt. Húsz évvel később ez tette lehetővé, hogy segítsen fiának megalapítani a befektetésialap-kezelő cégét, amely olyan sikeres lett, hogy George egyszer azzal fordult édesapjához: szeretné megosztani a sikerét másokkal és meghálálni választott hazájuknak az életet, amelyet élhetnek.

A Kellner Alapítvány Amerikában iskoláknak segít, és ápolónők képzését támogatja. Magyarország felé egy véletlen fordította figyelmét: találkozott Kövecses Zoltánnal, az ELTE amerikanisztika tanszékének professzorával. Kellnert lenyűgözte, hogy magyar diákok négy éven át az amerikai demokráciát tanulmányozzák. Először csak könyvekkel támogatta a szakot, majd jött az ötlet: magyar diákokat kellene hozzásegíteni ahhoz, hogy Amerikában tanulhassanak. Ma már minden évben hat-hét diák az ELTE-ről és a Szegedi Tudományegyetemről a Bard, illetve Trinity College-on tölthet egy évet. - Mindegy, hogy a kiutazók mit akarnak tanulni. A lényeg, hogy utána jöjjenek vissza, mert a cél az, hogy Magyarország tanulja meg a demokráciát, és hogy javuljanak az amerikai-magyar kapcsolatok - magyarázza Kellner.

Az ösztöndíjasokat minden évben személyesen választják ki Kellnerék, és igyekeznek tartani velük a kapcsolatot. Pali bácsi minden egykori "diákjára" , aki szeretne vele találkozni, szán időt a Magyarországon töltött egy-két hét alatt. Politikusokra azonban nem, hiába környékezték már meg. - Véleményem van, de nem politizálok egyik országban sem. Sok névjegyem van érdekes emberektől, de nem használom őket - teszi hozzá csendesen.

- Pali bácsi számára nagyon fontos az oktatás mint befektetés a jövőbe - mondja Bruckner Zoltán, a Kellner Alapítvány magyarországi képviselője, az első magyar ösztöndíjas. - A Kellner család ezzel az ösztöndíjjal is a társadalmat próbálja szolgálni a maga eszközeivel. A gyakorlatiasság és az idealizmus hatékonyan keveredik a hozzáállásukban - közli. - Pali bácsi sokak számára viszonyítási pont lehet. Kevés ember akad a világon, akinek vannak elvei, és sikerül azok mentén leélnie az egész életét - teszi hozzá Bruckner.

Kellner Pál nem szereti, ha ünneplik, és azt sem szereti, ha az általa támogatott iskolákban tantermet neveznek el róla - pedig Amerikában ez majdhogynem mindennapos szokás. Unokája érdekében azonban egyre több "engedményt" tesz: régebben minden kitüntetést visszautasított, ma már nem. - Segíteni fog neki, ha esetleg politikai pályára menne, hogy a nagyapja milyen elismeréseket kapott. És szeretnék segíteni abban is, hogy másoktól is kapjon támogatást az amerikanisztika szak, mert ezt nagyon fontosnak tartom - magyarázza. - Ez - szomorúan vallja be - eddig nem sikerült, ám nem csügged, és ennek szervezésére szánja Budapesten töltött idejének nagy részét is.

- Mindig kevés ez a néhány itt töltött nap - mondja, miközben határidőnaplójában már azt keresi, kivel találkozik egy óra múlva.