Szenvedély, végzet, harc, vágy

Hiába lett magasrendű, koncerttermi műzenévé a flamenco, de Lucía zenekara rendkívül szabadon játszott: közismert és híres darabjainak dallamait - elsősorban - az elbeszélő rubatójelleg és az előadói habitustól függő végkifejlet miatt egyedi formában hallhatta a budapesti közönség. VÉGSŐ ZOLTÁN ÍRÁSA

A flamenco igazi élő zene! Remek felvételeket ismerünk, persze, de a mágikus erőt, amely nélkül csak káprázat maradna a fergeteges előadói technika, ott a helyszínen, az előadókkal egy térben érezhetjük meg igazán. Szenvedély, végzet, harc, vágy - ilyen és hasonlóan vibráló érzelmekről árulkodó fogalmak jellemzik a duendét, a katartikus (többek között Federico García Lorca költészetét jellemző) dél-spanyol művészetélményt.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál jól választott, amikor a főprofilja, a klasszikuszene mellé olyan előadót hívott meg a dzsessz- és világzene területéről, akinek koncertje előre garantálhatóan valódi ünnepé nemesítette az idén harmincéves fesztivált. Pátosszal átitatott szavak ezek, de az az igazság, hogy a helyben megszülető duende emelkedett érzését nem lehet frappánsan szavakba önteni, viszont Paco de Lucía gitárjának minden egyes megpendített hangja csak fokozta a már-már kézzelfogható feszültséget. De Lucía - szokásához híven - szólószámmal kezdte a koncertet, és ahogy elhangzott a „Mi nino Curro", már tudtuk, miért tartják őt a modern flamenco atyjának.

A flamenco a XVIII. századi Andalúziában elterjedő, elsősorban cigányzenei hatásokkal átitatott hangszerkíséretes dal- és táncformák gyűjtőneve; idetartozik például a tangó és a boleró európai formája, és a koncerten is bemutatott, tapskíséretes bulería. A jellegzetes háromnegyedes lüktetésű motívumok azonban sokkal régebbre nyúlnak vissza, egészen a mór hódításokig, mikoris balkáni, zsidó és indiai hatások is meghonosodtak Európa e déli szegletében. Paco de Lucía ezen a vidéken született, Algecírasban, abban a kikötővárosban, ahová ma is megérkeznek az arab bevándorlók. Ő volt az első, aki a flamencogitárt kiemelte a kísérőhangszer szerepéből, és szólisztikus tulajdonságokkal ruházta fel, nem is akármilyenekkel.

Mégis, de Lucía és zenekara koncertje arról győzte meg a MüPában összegyűlő telt háznyi közönséget, hogy a viharos tempó, a gyönyörűen formált dallamok és a perzselő ritmusok mellett a finom építkezés és a kölcsönhatásokon alapuló közös játék ugyanannyira fontos elemei a flamencónak. A szóló után színpadra lépett de Lucía legendás énekes társa, Camarón de la Isla, méltó utódja, a flamencoéneklés mai ünnepelt sztárja, Duquende és feltörekvő, nem kevésbé tehetséges társa, David de Jacoba, valamint a táncos Farruco. A flamencoénekesek korán halnak (mint de la Isla), ilyen megfeszített állapotban, ennyire karcosra roncsolt hanggal nem lehet sokáig húzni, mi mégis csak azt mondhatjuk: ha nekik megéri, ha ők hajlandók a kedvünkért a színpadon elégni, nem tehetünk mást, mint velük tartunk egy darabon.

Hiába lett magasrendű, koncerttermi műzenévé a flamenco, de Lucía zenekara rendkívül szabadon játszott: közismert és híres darabjainak dallamait - elsősorban - az elbeszélő rubatójelleg és az előadói habitustól függő végkifejlet miatt egyedi formában hallhatta a budapesti közönség. Farruco káprázatos táncjelenetei, a de Lucía által a flamencóba beemelt cajón (afroperui dobozszerű ütős hangszer, amelyen a zenész ülve játszik), a klasszikuszenei minőséget tükröző kompozíciók, de Lucía felülmúlhatatlan gitárjátéka és a kongeniális énekesek együttesen nyújtották ékes bizonyságát annak, hogy a különböző kultúrák találkozásaiból örök muzsika született.

 

Paco de Lucía
Paco de Lucía, Francisco Sánchez Gómez,
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.