Úgyis mind zombik leszünk
- Ennek versenyben kellett volna lennie - summázom a véleményem egy PR-os hölgy kérésére a Brooklyn's Finest vetítése után. És tényleg: Antoine Fuqua rendező már a 2001-es, sokszorosan elismert Kiképzéssel bizonyította, hogy hihetetlen érzéke van a modern filmnoirhoz, vagy ha úgy tetszik, a „mocskos zsarufilmekhez". Most sem egy elképzelt, idealizált rendőrséget ábrázolt, mint az a nyolcvanas évek Hollywoodjában például nagy divat volt (emlékezzünk: közepesen jól öltözött férfiak fánkkal és kávéval, akik egy kis sértődés után eldobják a jelvényüket), hanem a megtört, sérült, torz személyiségű zsaruk világát és New York egy olyan arcát mutatja meg, amelyet a filmesek szinte íratlan szabályként messze elkerülnek.
A rendező pedig tudja, miről beszél. New York sötét részén nőtt fel, ahogy lapunknak mondja, látta, hogy például egy gyönyörű szomszéd lány hogy sorvadt el a drogtól, majd tűnt el örökre. Fuqua szerint a városban az 1980-as évek óta súlyos a helyzet, amióta a crack elárasztotta az utcákat. A Brooklyn's Finest morális mese, klasszikus dráma és mindemellett kőkemény thriller, ahol nincsenek jók és rosszak, csak emberek, akik jól, de inkább rosszul választanak, a színészek pedig nagyon jól érzik magukat ebben játékban.
Különösen az egyik rendőrt alakító Ethan Hawke, aki a szerep miatt több hétre csatlakozott egy New Jerseyi rendőralakulathoz, és rajtaütéseken és letartóztatásokon is részt vett. Elmesélte: akadt olyan drogdíler, aki már bilincsben autogramot kért tőle, olyan lelkesedéssel, hogy már nem is érdekelte, hogy elkapták. Az persze nem meglepő, hogy Hawke pazar alakítást nyújt, az sem, hogy Don Cheadle és Richard Gere pályafutása egyik legjobb formáját hozza, de hogy az évek óta vegetáló Wesley Snipes is komoly színész benyomását kelti, az szinte már sokk.
Csakúgy, mint a zombifilmek mesterének, George A. Romerónak legújabb műve, a Survival of the Dead. Bevallom, komoly fejtörést okozott, hogy Marco Müller igazgató miért válogat be a versenybe egy horrorfilmet. Bár Romero korai művei valóban forradalmiak voltak, több szempontból is, leginkább társadalomkritikájuk miatt tűntek frissnek. Az élőhalottak éjszakája (1968) és a Holtak hajnala (1978) a fogyasztói társadalom megsemmisülését vizionálta, az utóbbi például egy bevásárlóközpontban játszódik, ahová egy embercsapat a zombik elől menekül be. Annak idején a zombikat sokan a szovjetektől való félelemmel azonosították, ahogy a vörös terror majd lassan felfal mindent...
Kérdés volt tehát, hogy most, a huszonegyedik században hogyan nyúl Romero a saját világához. A válasz: meglepően eredetien. A Survival of the Dead egy olyan világot vizionál, amelyikben a megmaradt emberek egy viszonylag elszigetelt helyen egymást irtják ki, mégpedig ideológiai okokból. Nem is az a fontos, hogy az egyik csoport a zombik likvidálásában hisz, a másik meg a domesztikálásukban (Isten nevében), hanem, hogy a gyűlölet ezt teljesen háttérbe szorítja. És a végén kiderül, hogy minden mindegy, úgyis mind zombiként végezzük.
Bár magyar film nem került be a velencei versenybe, Tóth Orsi révén két műben is érdekeltek vagyunk. Az egyik, az osztrák Jessica Hausner rendezte Lourdes - ebben viszonylag kis szerepben láthatjuk a színésznőt, amelyik a zarándokhelyre érkező mozgáskorlátozott emberek drámája, akik várják az isteni csodát. Ami még ha megtörténik is, akkor sem teljesen fair. Mindenki fel tudja tenni a kérdést ugyanis, hogy „miért éppen ő"? Miért nem velem történt meg? Különösen, hogy a filmben ábrázolt csodák végül nem lesznek tartósak. A rendező megrendítően ábrázolja, hogy egyetlen kis mozdulat is milyen fontos lehet.
A másik Tóth Orsifilm a Women Without Men - ebben egy iráni prostituáltat alakít a színésznő. A Shirin Nestat rendezte mű az iráni demokráciáért és a nők társadalmi érvényesüléséért folytatott harcot mutatja be, Shahrnush Parsipur regénye alapján. A neves videoművész első játékfilmje vizuálisan lehengerlő alkotás, és kellőképpen szürreális is, hogy a nyilvánvaló mondanivalót elemelje egy kicsit a tényszerű közléstől. Ennyi pedig manapság pont elég a művészethez.
