Shakespeare: A velencei kalmár új premierjére már Centrál Színház néven portálták magukat az új transzparensen. Nem a legfülbemászóbb és legleleményesebb elnevezés. Mégis egyetérthetünk Puskás Tamás igazgatóval: kiharcolta az ilyen esetekben mereven és bürokratikus viselkedő fővárosi önkormányzattól a névváltoztatást. Fernezelyi Gergely a homlokzatot visszaállította építészeti műtárgy állapotába. Idén a nagy színházterem, ha nem is Folies Caprice-kori nemes belsejét nyerte vissza, de megszabadult az ó kiképzéstől. Fegyelmezett, tisztavonalú új nézőtér, új széksorok fogadják a nézőket. (És állítólag saját erőből állta a színház a név- és profilváltoztatás költségeit.)

A színház végleg elhagyta koloncként ráakaszkodó múltját. Nem kérhetik már számon rajtuk a villámtréfákat. Nem olvashatják fejükre, hogy itt játszott Salamon Béla és kérdezett poénjai alá Forgács László. Nem énekel sanszont a szerepköréből kitelepített Sennyei Vera, de a kávét sem hozza be titkárnőként Hollós Melitta. Kazal nem adja elő többé itt hadarószámait, és Mikes Lilla sem fagyasztja le irodalmilag választékos humorával a nézőket.

Puskás Tamás csapatával nyaranta a keszthelyi Festetics-kastély parkjában működik. Idén is Shakespeare-darabbal, mint tartós (kulturális) fogyasztási eszközzel vonzott nézőt. Bemutatták Shakespeare legtöbbször felújított színművét – a múlt héten Egerben is színre vitt – A velencei kalmárt. Valóban különös elegyet mutatna egy szórakoztatóipari intézmény, ha egyik este tarka bohóságot, rákövetkező nap pedig Shakespeare-drámát kínálna közönségének. S bár tagadhatatlan, a múlt heti évadnyitó szerzője, Carlos Murillo, a Meccs előállítója irodalmilag és színház-technikailag alatta marad A velencei kalmár színvonalának, a társulat játékmodorához azonban szakasztott úgy illik a Meccs, miként Shakespeare.

Horesnyi Balázs szabadtérről Pestre utaztatott, gyakorlatias díszlete bírósági padokra ülteti a társulatot a játék kezdetétől végéig. Az előtte lévő dobogó szegélyén, a színészek lába alatt több évszázados stiláris különbséggel obszcén görög domborművek a szereplők tudatalattiját mutogatják meredő hímtagokkal, pajzán helyzetekben ingerkedő férfiakkal. Balra, a portálnál Rátkai Erzsébet matlaszé pongyolájában ül a szépséges Harcsa Veronika és igen kulturáltan énekel, a nézőtér szintjéről a nevét viselő Quartett férfitagjai diszkréten kísérik (Blaho Attila zongorán, Majtényi Balázs dobbal, Oláh Zoltán nagybőgőn). A jelenetek közé spékelt ének-és zeneszámok szépen hangzanak, bár mindvégig nem derült ki, miként kerültek bele a színmű előadásába.

A Rialtón lévő tanácsteremben végigüli sorban a játékidőt a társulat. Haumann Péter (Shylock) még mikor messze nincs ideje megszólalni és belépni a cselekménybe, fegyelmezett összpontosítással, tartózkodik magára fölhívni a figyelmet. (Lopva ellenőrzi leányát Haumann Petrát, aki Portia komornájának, Nerissának kedves és hálás szerepében apai felügyelet mellett teszi a dolgát.) Antonio és Bassanio (Simon Kornél és Janicsek Péter) kissé kézzelfoghatóan értelmezik kettejük férfibarátságát. Persze, könnyebb átölelni a partnert, és a karját fogdosni, mint belülről ábrázolni a vonzalmat, a szenvedélyt, az egymáshoz ragaszkodást. Mihályfi Balázs (Gratiano) kicsattanó, egészséges ízekkel mutatja, hogy nem rettenti meg a nagy klasszikusban való játszás. Ugyanúgy embert kell megjelenítenie, akárha kortársi darabban szerepelne. Schmied Zoltán (Lorenzo) becsületes képe mögött kis pénzéhes sunyiságot hord. Magyar Attila (Lanzelo) minden egyes kimondott szóban viccet pattog a szöveg és a szerep humora helyett. Ha nagyon tréfás akar lenni, cigányosan beszél.

Kovács Vanda Portiája keményebb, szúrósabb, színészileg eltökéltebben összecsapott, mint az eszes, bájos fiatal nő, akinek van kellő sütnivalója kiharcolni boldogságát és alaposan próbára tenni választottját. Vári-Kovács Péter és Balogh Anna biztonsággal rajzolják meg szerepüket. Kárász Zénó és Papp János oldalt ültükben kissé beleszürkülnek a háttérbe. Radnay Csilla (Jessicaként) a színpad közepén teszi ugyanezt. Rájárt a szereposztói rúd Borbás Gabira. A vak, agg apát kellene eljátszania, továbbá a dramaturgiai segédmunkás Arlecchinót.

Nem hallgatható el a tény, a velencei darab felújításának elsőrendű oka Haumann vendégfellépte a parádés szerepben. Puskás rendező nyilatkozataiban ál-időszerűséget emleget, gyűlöletbeszédet. Tehát a zsidó és nem-zsidó viszony képezné az előadás tárgyát. Legtürelmesebb indulattal sem vehető ki meggyőző tény a látottakból. Nem ideologikus, hanem gyakorlati színházi okkal magyarázható a szereposztói megfontolás, miért vette kölcsönbe Haumann Péter népszerűségét és szakmai biztonságát a Centrál Színház. Ő üti a pecsétet a megújulásra. Tehetsége hitelesíti a csillogó játékosokban nem dúskáló színházat. Új korszakot jelez a kiemelkedő vendég. A játék elején sokszor kipróbált, modulált, és eredeti taglejtéseivel kíséri érvelését. A Vas István fordította magánbeszédeket teátrális poentírozó hangoskodás helyett inkább halk megfontoltsággal előmélázza, semmint szenvedéllyel vádolja. Shylock játszási hagyománya váltakozóan két szélsőséget cserélget. Van a vérszomjas, kegyetlen uzsorás és van a büszkeségében, ember-voltában vérig sértett ártatlan elégtételt követelő. Haumann – fölteszem rendezői intencióra – a kettő között oldalaz. Megjelenése méltóságteljes. Alkuja üzletszerű. A tárgyalási jelenetben sem hajlik a melodramatikus megoldás felé. A zálogba követelt font hús kivágása előtt, mintha belsőleg visszarettenne. Majd magasra emelt tőrrel döfni készül mégis. Önsajnáltatás nélkül, nem abgangosítva, póztalanul hagyja el jobb hátul a színpadot. Az ünnepi, kivételes színjátszás helyett biztos szaktudás, a nagy személyiség súlya pótol csak.

Az új irányba kanyarodott színháznak, régi babona szerint szerencsekívánat helyett nyak- és lábtörést kívánunk.

Molnár Gál Péter