Amikor néhány hónapja a Zágrábi Nemzeti Színház vendégeskedett a Vígszínházban Botho Strauss A park című darabjának Szikora János rendezte előadásával, a budapesti közönség nem mutatott különösebb érdeklődést. Most a Nemzeti Színházban a tavaszi fesztivál első napján tartott bemutatót dermedt udvariassággal fogadta a publikum. Gondolhatunk a magyar ember sokat emlegetett hagyományos idegenkedésére a németesen filozofikus elvontságoktól, de azért Alföldi Róbert rendezése is megtette a magáét.

Igaz, a már több mint negyedszázada született mű lényegében létfilozófiai allegória. Shakespeare tündérkirálya, Oberon a Szentivánéji álomból fellázadna a huszadik század elkorcsosult emberi viszonyai ellen, fel szeretné lázítani az érzékeket. A modern, elszemélytelenítő, elszürkítő, eltompító civilizáció elnyomása alól ki akarná szabadítani az ősit, egyfelől a mitikust, a költőit, másrészt az érzékit, az állatit. Azaz varázshatalmával az emberfölöttit és az emberalattit szabadítaná rá korunk elérzéketlenedett, sokfelől manipulált, "egydimenziós" figuráira, polgárokra, értelmiségiekre, fiatalokra. A lázadás gesztusa, illetve e gesztus keresése szép a hatvannyolcas diákmozgalmak kudarca utáni letargiát megfogalmazó német író darabjában. E lázadás módjai, eszközei, irányai azonban nem annyira vonzók, hogy különösebben megrázzon Oberon groteszk kísérletének kudarca. A Puckot itt helyettesítő Cyprian, a varázserejű divatplasztikákat gyártó művész segítségével végbevitt átváltozások ugyanis katasztrofális eredménnyel járnak, az elszabadult, megvadult polgár még torzabb képe az embernek, mint a szabványokhoz ragaszkodó, ösztöneit elfojtó változata volt.

Alföldi Róbert még a szerzőnél is komorabb világot tesz a színpadra. Menczel Róbert díszlete a városi közparkot sötét, kietlen, elvont térre cseréli, a fű szinte fekete, középen egy gallybozóttal, amely olykor lesüllyed, máskor hatalmas falak ereszkednek eléje. A belső tereket, lakást, kávéházat a színpad előterében tükröző fekete padlózatú medence jelzi, melyet fekete bőrrel borított padsor szegélyez. Hátul hatalmas fehér kör idézi a kísérteties holdfényt. Daróczi Sándor tipizáló ruhákat ad az emberi szereplőkre, Oberon és Titánia gyakorta feltáruló meztelenségét rideg bőrköpenyek fedik. Oberon és Titánia vándorútját a parkban, alászállását az emberi világba, megtestesülését röfögések, nyihogások, bőgések jelzik előre, az előadás fájdalmas állati kéjüvöltéssel ér véget. Mintha a rendezőt e Szentivánéji álom-parafrázisból főképp az elemi ösztön, az érzéki vágy feltörése, torzulása, tragédiája érdekelné. Ennek az érdeklődésnek azonban alighanem elméleti jellegére céloz, hogy a tüzelő, a bikát megkívánó Pasziphaévá is átváltozó Titánia szerepére Nagy Marit választotta, aki gyakran megmutatott meztelenségét tárgyként viseli. László Zsolt Oberonja idealista kisfiúként lázad, majd kamaszos félszegséggel hordja a kissé elszabott emberi külsőt. A legsikerültebbek mégis az érzelmekről érzelemmentes tárgyilagossággal folytatott értelmiségi párbeszédek, ezeket Rátóti Zoltán, Schell Judit, Stohl András és Murányi Tünde nagy színészi intelligenciával adja elő. Hollósi Frigyes és Hevér Gábor humorát vesztett komikus kettősként lép színre, Rába Roland egy fellengzősen anyagias művészt karikíroz.

Néha időszerűnek is látszik az előadás. Amikor recessziót emlegetnek vagy a rasszizmussal bajlódnak a szereplők, ez magától értetődik. Másutt a rendező aktualizál. A térképszenvedélyt a padlóra rajzolt Nagy-Magyarország illusztrálja, az érzelempótlékként felbuzgó hazafiságon ironizáló szöveg alatt pedig a Rákóczi-induló szól. De a darab ettől sem kerül közelebb hozzánk.

Makranczi Zalán és Gáspár Kata