Hazafias regény. A haza egészében átélhetetlen. Palánkokkal körülhatárolt fatelep, ahol katonásdi játszható, golyózhatnak, gittegyletezhetnek a diákok, és megvédendő az ellenféltől - az a haza.

Élemedett színészek locsognak műanyagból öntött, fehér karosszékekben. Kiderül, a színházat eladják alóluk, mint a Pál utcai fiúk grundját megette a növekedő város cápaéhes telekspekulációja. A gyermeki éden helyére máig ronda bérházat építettek.

Ahogy a nyugdíjhoz közelítő lengyel színészek haladnak előre a regény tapintatosan dramatizált cselekményében, úgy bomlik ki annak a fájdalma, hogy egyre kevesebb nyugodt, élhető hely marad a hazában. Kiszorítják az életlehetőséget. Hol ez, hol más erőszak. A gitárkísérettel beénekelt dalbetétek egyikéből kiderül, hova vetődtek az iskolatársak, Tel-Aviv-ba, Kanadába, kiből mi lett, ki él, ki lett öngyilkos.

Ironikus az önfeláldozás. Gúnyos a zászlóhoz való hűség ábrázolása. Mi mégis gyanúsan meghatottan nézzük a kivénhedt csatalovak vitézségét, hűségét, bánatát az elveszített gyermeki farakások miatt. Különös meghatottságot érzünk a kitekert nyakú halhatatlannak látszó ifjúsági regény színpadi változata felett. Sokan megpróbálták színpadra gyötörni a Pál utcai fiúkat. Körömfeketényi sikerrel. Nem ütött szöget a dramatizátorok fejébe, miért nem írt színművet regényéből a drámaíró Molnár Ferenc? Talán okkal óvakodott dramatizálni.

Michał Zadara az egyetlen, akinek sikerült a sikerülhetetlen. Nem a regényt akarta korszerűsíteni, hanem a mai lengyel nézőt szembesíteni a széthányt múlttal, a könnyű kézzel kezelt emlékezettel, olyan ódivatú fogalmakkal, mint szabadság, hősiesség, hűség, önfeláldozás. Vagy olyan sokszorosan visszaélt fogalmakkal, mint haza, hazaszeretet.
A harmincas éveit élő Zadara nemcsak rendező, tervező is. Két deszkapalánk a díszlet. Kettő között emelvény. Az emelvényen medence. Ennek a vízében fürdi magát tizenháromszor, halálra Nemecsek Ernő.

A színházhoz nem kell annyi pénz. Elég a gondolat, a szenvedély és a képzelet.