Korántsem látszat-aktivitás

A koncertre készülve nem lehet elégszer hangsúlyozni, micsoda különbség lehet a gyakorlatban aktivitás és aktivitás között. Hiába igaz ugyanis, hogy egy 1967-ben alakult rockzenekarról van szó, s hiába vannak keserű tapasztalatai a koncertlátogatóknak a már javában idősödő, egykori hírnevüket elvesztegető rocksztárok kései fellépéseiről, érdemes észben tartani, hogy második nagy újraegyesülésük óta, 2004-től kezdve milyen szenzációs albumokkal rukkolt ki a frontember, Peter Hammill köré szerveződött alkotói társaság.

Aki azt gondolná, hogy az újra összeállt Van der Graaf-tagok esetleg csak valamiféle látszataktivitást tanúsítanak, az kétségeit elűzendő nyugodtan belehallgathat a 2005-ös Present című dupla albumba, amely ékes bizonysága az egymásra találás zenei örömének. Az első lemezen ugyanis az új szerzemények sorakoznak, a második lemez viszont nem más, mint egy órányi kötetlen rögtönzés, amelyet a zenei összehangolódás felszabadult pillanataiban vettek fel.

A csorbítatlan alkotói invenciókról tanúskodik az együttes 2005-ös koncertjét megörökítő Real Time című lemez, s a legfrissebb - a Hugh Banton (billentyűs hangszerek) Guy Evans (dob) és Peter Hammill gitáros-énekes alkotta trió jegyezte -, 2008-as Trisector című album is.

A kultikus zenészekké nemesedő angol progrockerek nem felélik, hanem még most is javában öregbítik saját hírnevüket - miközben ezt már alig mondhatja el bárki is a pszichedelikus, progresszív rock velük együtt indult többi, műfajteremtő óriásáról. A statikus elektromosságot létrehozó generátorról elnevezett formációt ugyanis a műfaj legnagyobbjai, a Pink Floyd, a Genesis, a King Crimson, a Yes és az Emerson, Lake and Palmer társaságában szokás emlegetni - s ezek a zenekarok ma már legfeljebb egyes frontembereik produkcióiban élnek.

A VDGG szerencséje talán az volt, hogy ők annak ellenére sem váltak szupersztárokká, hogy az életművük szép lassan kultikus jelentőségűvé híresült, s mindeközben számos feloszlásuk közben és után is újra meg újra szót tudtak érteni egymással. Addig, amíg a banda immár két tucat szólólemezt jegyző frontembere, Peter Hammill töretlen alkotókedvvel vágott át ezen a négy évtizeden, hol eltűntek, hol pedig újra összegyűltek körülötte a dzsessz és a klasszikus zene határain mozogni képes régi és új zenészek.

A VDGG először 1969-ben, aztán pedig 1972-ben oszlott fel, később 1975 és 1978 között (akkor éppen Van der Graaf néven) ismét aktívak voltak. Legújabb újraegyesülésük 2004-től tart, s éppen aktuális trióformációjukat a 2008-as albumtól fogva mondhatják magukénak. Zenei teljesítményük ugyan vitathatatlanul a progresszív rock komorabb hangulataihoz köti őket, de szokás róluk felemlegetni azt is, hogy Johnny Rotten, a Sex Pistols énekese is rendkívül nagyra tartotta a VDGG énekese, Peter Hammill szenvedélyes énekstílusát.

A hetvenes évek elején kiadott két albumukon (H to He, Who Am The Only One, 1970; Pawn Hearts, 1971) vendégzenészként felbukkant a King Crimson gitárosa, Robert Fripp is; a Theme One című, a Pawn Hearts amerikai kiadására felkerült instrumentális számukat pedig a Beatles producere, George Martin írta.

A Művészetek Palotájában tartandó koncert előzenekara a magyar After Crying lesz.