A nap kritikája (P.S.ZS.): Nyár végi, könnyed lubickolás
Tudjuk jól: az egészséges törzsfejlődés szempontjából kulcsfontosságú, hogy minden generáció elkészítse a maga apafilmjét és a felnőtté válás kordokumentumát. Olyan ikonokat teremtsen, mint Mrs. Robinson, vagy olyan édes sületlenségeket, mint az Amerikai pite. Mert ha ez a két fogalom még a szexuális botladozásokkal is párosul, akkor a műfaj csak romantikus komédia lehet, valamilyen vérbő bolondozás az örök témák körül: szerelem, első éjszaka, a kitörés lehetőségei.
Tóth Barnabás alkotása mindent meg is tesz a sikerért. Viszonylag jó dialógokat és poénokat ad a színészek szájába és a tőle telhető magabiztossággal megy végig a kellőképpen kitaposott ösvényen. Ráadásul Bezerédi Zoltán személyében egy igazi adu ászt is sikerült beszerezni, az általa életre keltett nőgyógyász apa figurája látja el ugyanis igazi életerővel a filmet. Nagy pofájú tesztoszteronbajnok, egy igazi macsóparódia, mégis esendő és önironikus, ráadásul még szíve is van. Egy ilyen jó alakítás azonban minden mást törvényszerűen elhalványít, főként akkor, ha a többi karakter igazából csak téblábol a vásznon.
A kötelező barát, a füvet szívó francia rokonok még a felszínt sem képesek megkarcolni: papírízűek, sablonosak. Sajnos a Tóth Barnabás által életre keltett Dani sem kivétel: neki még a film végén, a nagy lelki megerősödés és átalakulás után is nehezen hisszük el, hogy képes megszervezni egy randevút a kiszemelt szinkronúszó lánynyal. Amennyire jónak tűnhetett papíron, olyan rosszul vizsgázik Dani karaktere szempontjából az unalmas óráit kitöltő hangszer, a Hang Drum. Bár igencsak jó ötlet, hogy az egzotikus ütős hangszer köré írta Pirisi László a film fontosabb dallamait, ám a látvány, ahogy egy 19 éves fiú lágyan és önfeledten simogat és ütöget egy teknőspáncélra hasonlító eszközt olyan komikus, hogy képtelenség komolyan venni bármit is vele kapcsolatban. Főként azt nem, hogy a sajttermelő, francia bombanő szemében emiatt lesz férfi a jobbára kamasznak látszó kamasz.
További hibái a filmnek a szimbólumok túlzott, mármár szájbarágós használata. A sajt, a víz, a hangszer mind többször és hangsúlyosabban szerepel, mint indokolt lenne. Mintha az első filmes Tóth ezekkel próbálná költőibbé tenni a forgatókönyv hiányosságait, vázlatszerűségét. Kitölteni a kitölthetetlen réseket. Pedig tudhatná, hogy egy sikamlósnak induló komédiát költőivé tenni, miközben leginkább nagyon is konkrét dolgokon nevetnénk, szinte öngyilkos vállalkozás.
A Rózsaszín sajt legfájóbb hiányossága azonban mégsem ez, hanem a képek milyensége. Szinte nincs olyan kocka, amelyről ne ordítana a tévéfilmes megoldás: olcsó, műtermi, méltánytalan. Talán emiatt van, hogy leginkább a szombat délelőtti műsorsávban látnánk szívesen a filmet és nem a mozi minden hibát leleplező vásznán. Kár érte, mert minden hibája ellenére van annyi báj és humor a Rózsaszín sajtban, amennyivel egyetlen Gyöngyössy Bence vagy Sas Tamás Valentin-napi szörnyedvénye sem büszkélkedhet. Ha kezdésnek mindez nem is tűnik túl acélosnak, a jövőt tekintve mindenképpen bizakodóvá tesz. Ennél többet nem is nagyon akarhatott ez a 93 percnyi, nyár végi lubickolás.
