Népi realizmus
Mert tény ugyan, hogy a rejtőzködő festőnek rendre nyílnak bemutatói, kivált a halála óta, de ezek a részleges kompenzációk legfeljebb részleges felfedezésekre adnak lehetőséget. Meglehet, féloldalasakra.
A Francia Intézet első, hosszú terme például az ötvenes évek Tóth Menyhértjét sorakoztatja fel. Azt a korszakot, amelyben a magyar festőknek, ha nem bölcs vezéreket, népet, parasztot, munkást és optimizmust kellett festeniük, s ez a szerencsésebb helyzet volt azokéhoz képest, akiknek nem kellett, mert nem tartottak igényt a munkájukra.
Tóth Menyhért, ha megbízhatók az életrajzi adatok, ez idő tájt majoránnatermesztésből élt, szobafestésből, meg abból, hogy helyi bandákban tangóharmonikázott. Ekkortájt keletkezett a Krumpliszedők, a Pásztorfiú, meg mezei pihenőket ábrázoló Délidőben. Csupa ismerős téma. Szőnyi István Krumpliszedőkje az I. Magyar Képzőművészeti Kiállításról ugyan különbözik abban is, hogy a Tóth Menyhért-féle emberpár helyett seregnyi ember hajol, zsákol és cipekedik a mezőn, és igazán nem lehet tudni, hogy a bukolikusan súlyos Szőnyi-figurák az éppen emlékké vált nagybirtokon vagy a kívánatos termelőszövetkezeti csoportban végzik-e a munkájukat. Délidőt, megérdemelt, fáradt pihenőt a földeken többen is festettek akkoriban. Csók István zsánere a II. Magyar Képzőművészeti Kiállításon bemutatott Háború és béke részeként azonban nemcsak azért emlékezetes, mert gyakran kireprodukálták a kompozícióból, hanem azért is, mert azon is három figura van a csoportban, azon is van heverő nő és egyenesen ülő, ivó férfi, azon is a messze horizontig vezetnek a barázdák. Hogy Csók figurájának még mindig kulacs jutott, Tóth alakja meg vagy demizsont, vagy korsót emel, részletkérdés.
Tóth Menyhért festészete távol és a maga módján tényleg azonosult akkor a parasztvilággal. A figurák már lomposan elnagyoltak, olykor agyaggólemszerűek, lötyögnek rajtuk a kontúrok, de nemcsak a mozdulatok és a helyzetek valószerűek. Azok is. A férfi ásót taposó mozdulata, a vastag lábú asszony nehéz hajladozása a krumpliföldön, az elbutult-szép fáradtság, ahogyan a déli pihenők elhevernek, csupa eleven emberismeret. Az a lomhán hömpölygő csoportfűzés, az az elnagyoltság ellenére félreismerhetetlen lélektani azonosulás, az a megfoghatatlan, kíméletlen, komoly szeretet pedig, amely csendesen és mélyen meghúzódik a képekben, a maga módján, ha tetszik, igazi parasztfestészet.
A színek még tartózkodóan tompák és takarékosak, kékkel futtatott agyagsárgáik, agyagbarnáik Egry koloritjához hasonlíthatók, noha semmi közük ahhoz, hiszen itt földnehéz lesz a lazúros festésmód ellenére a Fejkendős nő, és még a Hivatalnok is mintha parasztkáder volna kilencszázötven körül.
Aztán, már az évtized végi Ártéren feltűnik az a nemtörődöm poézis, amely a fatörzsekből rángó-szeszélyes alakzatokat, a lombokból laza, gömbölyű bolyhokat alakít. A Pulykafejű lány már komisz, kaján és gyönyörűséges színekkel teli, előkészíti a hatvanas évek virágképeinek rücskös-durva gyöngédségét, ezeken maltervastag rózsaszín futamok, goromba ecsettel felrakott finom pasztellszínek és meggyötört, kifacsart, letört virágformák teremtenek utánozhatatlan lírát.
Az őszinte, a sajátosan hiteles népi realizmus pedig Bukta Imre művein folytatódik ezen a kiállításon. A Frici-képek ismét bizonyítják, hogy Bukta éppúgy azonosul a későbbi vidéki világgal, a kocsmák, szatyrok, gumicsizmák világával, mint a nagy előd. És éppen úgy megtalálja a maga gorombaságait, hogy hiteles és kellemetlen legyen.
A kiállítás alcíme: Szűcs Tamás gyűjteménye. Következésképp nem valamely koncepció vagy hipotézis szerint alakul, hanem normális módon egyéni válogatás Gaál József, Bada Dada, Ujházi és feLugossy munkáiból. Tárgyunkhoz tartozik, hogy része Gaál Menyus című kompozíciója, a legdöbbenetesebb, legkíméletlenebb és legmeghatóbb Tóth Menyhért-portré.
