Helyszín: Egy budai pláza kávézója. Szereplők: Két nő és két férfi. Cselekmény: A négy szereplő épp egy abszurd jelenet kellős közepében találja magát. Az újságíró kérdezgeti a humoristát, mögöttük a fotós kattogtat, hátában a biztonsági őr kitartóan ismételgeti, hogy a pláza területén még humoristát sem szabad fotózni, majd elmegy erősítésért. Látszólag mindenki udvarias, mégis megkönynyebbülten nyugtázza, hogy a pláza rendjének őrzői nem viselnek fegyvert.

- Azt szokták gondolni, hogy én csodás fantáziával kitalálom az abszurd történeteimet, pedig - amint azt az iménti példa is mutatja - az életet nem könnyű überelni - mondja Szászi Móni, a L'art pour L'art Társulat írója, geg-girlje, színésze. Egy női humorista, akinek a poénjai közül jó néhány beépült a populáris kultúrába, mégsem ismerik fel sem a plázában, ahol az interjú készül, sem az utcán, nem hívják szórakoztató műsorokba, és alig készülnek vele interjúk. - Talán a természetem miatt van ez, jobban kéne menedzselnem magam. Eljátszhatnám az írónőt, vagy akár a színésznőt, csak hát nem érdekel annyira, hogy energiát fektessek bele, azon kívül, hogy teszem a dolgomat. Viszonylag későn kerültem színpadra, az embernek harminc fölött már kialakult a képe arról, hogyan szeretné élni az életét.

Szászi Móni közel húsz éve írja a L'art pour L'art Társulat jeleneteit, és tíz éve lépett először színpadra a népszerű hármas, Laár András, Dolák-Saly Róbert és Pethő Zsolt partnereként. - Bábokat készítettem a társulatnak, majd később gegeltem, és részt vettem az estek rendezésében. Az írás nem volt ismeretlen terep, korábban is írtam verseket, novellákat, de nem fűztem ehhez túl nagy reményt, bizonyos szempontból máig asztalfiókíró maradtam, mert dolgozom ugyan színdarabon és kisregényen, de fogalmam sincs, mikor fejezem be a L'art pour L'arton kívüli munkáimat. Rövid ideig megjelentek írásaim egy napilap kulturális mellékletében, amikor azonban az emberek elkezdtek kacsingatni rám, hogy ugye ilyen és ilyen oldali vagyok, elszomorodtam, és nem küldtem több novellát. Az egész társulat mindig nagy ívben kerülte alkotásaiban az aktuálpolitikát és a közéletiséget. Sokszor kérdezik tőlünk, miért játszunk olyan keveset a televízióban. Nos, a kereskedelmi adókon való megjelenéshez olyan feladatokat is kellene vállalnunk a csatornán, amit mi nem szeretnénk.

Szászi Móni nem tanult színésznek. Nagy Natália kiválása után három év telt el, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a lehetőségek tárházát jelentősen növelné egy női tag. Móni gondolt egy merészet, és bemutatott a "fiúknak" két új figurát, az azóta sok százszor színpadra vitt Kancácskát, Besenyőék szomszédasszonyát, és nagyfogú kislányukat, Zigótát. Tetszett nekik.

Azt mondja, a színészetet élesben leste el a többiektől. A színpadon eleinte különválasztotta az írót és a színésznőt, hosszú évek alatt bátorodott fel annyira, hogy merjen rögtönözni, és hogy befogadja a közönségtől kapott szeretetet és elismerést. - A színpadi jelenlét segít a műsorok szerkesztésében is. Olyankor megpróbálok gondolatban kiülni a nézőtérre, és végignézni az estet, amelyet majd csinálunk. A jelenetek írásakor is nagyobb biztonsággal számítom ki, mire hogyan reagál a közönség. A Besenyő család abszurd szappanopera nagy részét én írom. A családtagok bennem is formálódnak, nődögélnek - bár okosabbak általam sem lesznek... - mondja, majd játszani kezd.

Lányos arca hirtelen kemény vonású riporterré változik. - Mondja, Mónika drága, tényleg maga írja a Besenyő családot? - Igen. - A poénokat is??? - Elneveti magát. - Erre már azt válaszoltam: "Nem, csak azt, hogy Besenyő Pista bácsi bejön jobbról, Margit, a felesége pedig balról, és mondanak valami vicceset." Nem könnyű eloszlatni azt a képzetet, hogy a humorista - legalábbis nálunk - alapvetően férfi. Nőként is megnyilvánulhatok, de muszáj a női eszköztárat használni ahhoz, hogy a karakter hiteles legyen. Ha a női humoristából hiányzik a férfias határozottság, akkor legyen baromi jó lába, nagyon rövid szoknyája, és jó nagy mellei. Valami, amit nézhetnek, miközben az ember beszél. Ha belebújok a butuska, öntudatlan Kancácska szerepébe, akkor azok a férfiak, akik addig észre se vettek, elájulnak a két szivacsbetéttől a ruhám alatt, és attól, hogy a szám az orromig van sminkelve. Ezen nagyon jókat szórakozom. És hogy milyen vagyok belül? A fejemben jönnek-mennek a figurák. Ének tárháza vagyok. Olvasom, nézem a nagy példaképeket, Karinthyt, Örkényt, Romhányit, Alfonzót és Hofit. Olykor magamban beszélek az utcán, meg persze otthon a kertben bóklászva, valamint folyamatos eszmecserét folytatok a macskáimmal, kutyáimmal, és mindeközben határozottan jól érzem magam a gondolattól, hogy milliók nevetnek a jeleneteken, amelyeket én írtam.

Szászi Móni nem tanult színésznek