Kőkórszak
A kötelező látogatási idő ettől kezdve jogellenes, a legtöbb helyen már nincs is, mert a törvény értő értelmezői szerint se kórház, se hatóság nem szabhatja meg, mikor fogadhat beteget a látogató, csak azt kötheti ki kellő és nyomós indoklással, hogy mikor nem. (Járvány, vizit, éjjeli nyugodalom...). Néhol „ajánlott” látogatási időkkel próbálkoznak, de azt már csak a honlap tartja számon. Én például csak most értesültem róla, hogy ilyen is van abban a kórházban, ahová édesanyámhoz (Isten nyugosztalja) a legkülönbözőbb időpontokban bejártam.
Bezzeg nem így volt ez régen! Hanem úgy, hogy hetente általában háromszor, de volt, ahol csak kétszer, többnyire két-két órára kegyeskedtek megnyitni a harapós portások a kórház kapuit, és ebben a pár órában árasztották el a kórtermeket a szeretteikért aggódó népek. Hétvégén kivált erős volt az emberáradat. Éppen így: „A vasárnap délutáni beteglátogatás idején lépdelek a széles, de így is tömött folyosón; oldalazva, mert annyi a nép. A betegszobák itt kisebb méretűek. Mindegyik ajtaja nyitva. Zsúfoltság ott is. Egy-egy ágy körül négy-öt látogató.” Ezt jegyezte be naplójába Illyés Gyula, amikor képünk születése után kb. egy évvel az ő unokalánya is megszületett.
Az István Kórházban, ahol a képünk készült, ekkortájt egy időben több mint ezer beteget kezeltek. A hétvégi látogatási idő kezdete előtt már több százan toporogtak a Nagyvárad téren kapunyitásra várva.
A neten már vannak ajándékküldő cégek, melyek vállalják, hogy az elfoglalt kuncsaft helyett ajándékcsomagokat visznek szeretteiknek a kórházba. Az ajánlataik mellé látogatói illemtant is mellékelnek, hátha egyszer személyesen is fölkeresi az ispotályt a kuncsaft. Innen tudjuk, hogy a jól nevelt látogató nem ül a beteg ágyára, s nem is veszi azt környes körül, mert nincs túl sokan, s csak a beteggel foglalkozik, és nem egymással diskurál.
A képen szereplő látogatók, mint látjuk, ezekről az illemszabályokról még nem értesültek, de az illemtudás objektív feltételei egyébként is hiányosak voltak. Látogatási szabadság vagy illetlen zsúfoltság – tertium non datur. Azt viszont már bele sem kell írni a mai illemkódexekbe, hogy nem olvasgatjuk le a beteg (pláne a szomszéd beteg) kórlapjáról, hogy mit leltek a pisijében. A mai fiatalok már el sem hiszik, hogy azon a táblán, amely képünkön az ágy végében lóg, a beteg legérzékenyebb személyi adatait tették közszemlére.
Pedig egy emberöltővel ezelőtt még nemcsak az orvosok, de a betegek is hülyének nézték volna azt, aki ebben bármi kivetnivalót talál. Ha nem törjük rá Európára a vasfüggönyt, az orvosok zöme ma is meg lenne győződve róla, hogy látogatási szabadság és kórlaptilalom mellett gyógyítani nem lehet. Döntse el az a beteg, mi kell neki, jog vagy orvos.
Na de mit keresnek itt ezek a gyerekek?! Amikor én ekkora voltam (igaz, nem a hetvenes, hanem a hatvanas években), még egyáltalán nem engedtek be a kórházba. Amikor apám a szemészeti klinikán feküdt hosszú ideig, anyukám a kabátja alatt próbált engem becsempészni, hogy apám lássa azért néha a fiát a megmaradt szemével. Hol sikerült, hol nem. Amikor lebuktunk, a gonosz portás fülkéjében kellett maradnom a látogatás végéig.
Anyukám igazán nem volt egy renitens alkat, de a látogatási szabályok nem léteztek a számára. Képünk keletkezése idején dinamikus, villámléptű friss nyugdíjas volt ő, az előtte járó generáció meg éppen akkor aggott bele a kórházakba. Szinte mindig feküdt valakink valamelyikben. Anyukám volt a nagy kórházjáró. Mindig, minden időpontban, mindenhová be tudott jutni, mindenféle rejtekutat ismert, minden portásnak bedumálta, hogy őt feltétlenül be kell engedni. Mindenkinek főzte, amit szeretett, és ami az állapotához illett. Ezzel persze nem volt egyedül, mert sokan próbálták mentesíteni rokonaikat a kegyetlen kórházi rabkoszttól, de azok azért kevesen voltak, akik a fölmentő ebéddel a déli harangszóra megjelentek.
