És egyáltalán: nem túl elidegenítő-e rögtön az „írásművészet” emlegetése itt, mintha egy akadémiai székfoglalóról lenne inkább szó, és nem élvezetes olvasmányról? Mert finomságokról lesz itt szó, iróniáról, szerzői csiki-csukiról és ékszerűen egyszerű novellatörténetek helyett szövevényesen átszőtt „elbeszélésekről”.

A nagy borbarát szerzőhöz hűen nyilván hatásos lenne, mondjuk, valami boros hasonlat. Egy arisztokratikusan érett Gere-féle Kopár vagy fehérben a frissen egzotikus Konyári vagy Nyakas Chardonnay – mivel azonban volt szerencsém a szerzőt konyakozni is látni, semmiképpen sem maradhat el innen az a kép, amikor az óriáshasú konyakospohár falán lendületesen körbefuttatja a minimum ötéves franciát. És nem megissza, inkább elszagolgatja a felszabaduló aromafelhőket. Szóval elegancia, kifinomultság, olykor már-már kellemetlenül metsző irónia. De a pezsgő sem maradhat ki – a hasonlítgatáshoz ugyanis elengedhetetlenek a buborékok is. Mert Márton László régebben filologikusan bonyolult szerző hírében állt – történelmi regények, stílusutalások és -utazások a német középkortól a magyar romantikáig –, szövegeinek azonban idővel egyre meghatározóbb eleme lett az a lebegés, ami írásait üdítően emeli el egy sima történetmeséléstől.

Tehát most novellák, ráadásul állatos novellák. A Te egy állat vagy! ugyanis nem csupán egy hatásos cím felkiáltójellel a végén, hanem valódi tematika: a tíz novella kutyuskától a varjúig tíz állatról szól. Az ehhez hasonló összeállítások egyrészt kézenfekvően tűnnek frappánsnak – akár egyetlen mondatban, és határozottan lehet válaszolni a „miről szól…?” kezdetű kérdésekre –, másrészt viszont csak az elején tűnnek annak: a vállalkozás közepére, végére rendszerint kifulladnak, a mindenáron megfelelés érdekében erőlködnek, nehéz ugyanis egyenletes színvonalon maradni a vállalás korlátai között. Márton László állatos novellái között is akad kevésbé emlékezetes (én speciel a hétköznapjainkba visszamutató aktuál zsurnalisztikai kiszólásokat viseltem rosszul, mert a szövegek elegánsan a jelen fölött lebegő léghajója látszott ilyenkor siklás helyett zökkenni egyet), az erős szövegalkotói jelenlét azonban még ezeket a nehézségeket is viszonylagossá teszi.

Nevezzük ezt egyszerűen stílusnak.

Márton talányos elbeszélője ugyanis nem marad észrevétlenül a háttérben, időről időre figyelmeztet arra, hogy ez a szöveg csak egy szöveg, és ezt a korpuszt valaki – ő maga – formálja, mi pedig így is elhisszük neki az illúziót. Történetei reális, hétköznapi eseményekből indulnak ki, egy berlini házomlásból mondjuk, vidéki temetésből vagy egy labormajom szökéséből a XII. kerületben, aztán gyakran fokozódnak abszurddá, fordulnak át sötétbe – mégis ez az összetéveszthetetlen távolságtartás tarja egységben őket. Nem a valóság illúziója ez egy háttérbe rejtett alkotóval, hanem egy nagyon is jelen lévő történetkreálót látunk, aki valami spriccet, furcsa lebegést adagol azzal, hogy nem hagyja teljesen eltűnni magát, a dolgok fő alakítóját. Mindig tudhatjuk, hogy kreált történetet olvasunk, teremtőjük csak egy narrátor, de időnként a teremtés hatalmából is képes megvillantani valamit fenyegetően. Ez az úgynevezett írói világ tele van ritmusváltásokkal, váratlanságokkal, meglepetésekkel, és olvasóját sem hagyja belekényelmesedni a megszokott olvasói pozícióba, mert teremtményeit közben egyre abszurdabb helyzetekbe tereli, időnként egészen a pokoli mélységek széléig.

De mégsem valami súlytalan, posztmodern szövegelés ez a textusokkal: mélységek és irónia, utalások és saját bejáratú sodrás teszi ezt az egyedi írói konstrukciót üdítően fogyaszthatóvá és sokértelműen elegánssá.

Márton László