Tizenkét éves kor alatt még lehet töprenkedni, hogy melyik kalandfilmet választaná az ember. Tekintve, hogy túlhaladtam már a korhatárt, nekem a május kalandfilmje a Robin Hood maradt, ami mégiscsak emberekről szól, és színészeket lehet benne látni hivatásuk teljesítése közben.

Ha a Gladiátorhoz hasonlítjuk, elenyésző a fájdalmas anakronizmusok száma - azért marad így is, például amikor Robin és atyja friss betonba nyomják a tenyerüket örök emlékül. Ettől még egészséges, jó tempójú megakalandozás, lovaglás, kardozás, viccelés, nem ismétli a régi változatokat, bár merít a múltból is. Kétszer már láttam, de megnézem harmadszor is, annyira szeretem, ahogy Lady Marion (Cate Blanchett) arcán átszalad a fájdalom, amikor férje halálhírét veszi, és utána egy pillanatra megtántorodik járás közben.

Russel ­Crowe pedig nyilván nem az a típus, aki minden szerephez gyökeresen újragondolná önmagát, de a magam részéről szeretem az át nem gondolt önmagát is, még több ilyet. Ha javaslatokat gyűjtenének: szerintem egy Odüsszeia nagyon ránk férne már.

Ehhez képest a Perzsia hercegében folyton az agyaskodást érzem, egyáltalán nem tudok belehelyezkedni a történetbe, folyton azt látom, ahogy barnára mázolt képű, festett szemű színészek a kamera előtt produkálják magukat. Talán a színész szó némileg eufemisztikus a női főhős, Gemma Aterton esetében, inkább olyan plasztikai szülőcsalinak tűnik, amíg a gyermek izgul, hogy mi történik a herceggel, a mellette ülő atya azon töpreng, hogy mihez kezdene egy ilyen cicababával kettesben. Tényleg a legrosszabbat hozza ki belőlem a film.

A legrosszabb pedig ezúttal a játékrontó szerepe, aki okoskodva kimarad az eseményekből, de nem tehetek róla. Készséggel elismerem, hogy Jake Gyllenhaal pompásan kiizmozta magát a szerep kedvéért, látom, hogy Ben Kingsley nyomasztóan tud nézni a két gyűrött füle közé szorult gyűrött arcából, de mégsem vagyok képes őket a szerepükben látni.

Figyelem a rendezőt, hogy egyrészt átmenti a számítógépes eredeti mozgásait és feladatait, másrészt az új őrület, a parkour vagy mondjuk így: szabad stílusú városi futás elemeit bele tudta dolgozni a mesébe, lépcsőkön rohangálnak, falat másznak, lerepülnek a harmadikról egy szaltóval és életben maradnak utána (esetleg kiírhatnák a kiskorúak védelmére, hogy ne próbáljátok meg odahaza).

Közben az amúgy­ is sovánka és átlátható, kitalálható történet is elvész, eleve minden szereplőnek hülyének kell lennie ahhoz, hogy ne vegye észre, ki tekergeti őket az ujja körül, de egy idő után már az ujj köré tekergetésnek sincs semmi értelme, a zsarnok már megszerzett minden hatalmat, ennek ellenére vissza akar menni az időben, hogy majd minden hatalmat megszerezhessen.

Lehet, hogy csak az a baj, hogy benőtt már a fejem lágya, és nem tudok még lélekben sem harcba indulni egy gombnyomásos joystick tőrért, de ha csak azért kellene visszafordítani az időt, hogy újra süsü legyek, inkább menjünk előre.