Saját halottaink
Vagyis hogy példáit az álmok regiszteréből hozza, s addig-addig csiszolgatja, stilizálja, amíg valóságosnak nem tűnik. Más kérdés, hogy néha erre a stilizálásra rámegy maga a fi lm is, hiszen egy bizonyos határon túl már nehéz visszarángatni a történetet, menthetetlenül elúszik a könnyedség, a bájos giccs, a felejtés felé. Még akkor is, ha közben komoly arccal próbál mondani valamit sorsról, szabad akaratról, gondviselésről, végzetről. Történik, hogy a rettentően ambiciózus David Norris (Matt Damon) az Egyesült Államok legfiatalabb képviselőjeként már szenátusi helyre pályázik, de egy sajtóhír keresztbe tesz neki. Ám ami nem sikerül a politikai, összejön a magánéleti síkon: miközben vesztes beszédét gyakorolja a mosdóban, találkozik a bájos és szókimondó Elise-szel (Emily Blunt). A fura találkából egy csapásra szerelem lesz, főként, hogy a véletlen pár hónapra rá ismét egymás karjaiba löki őket. Még akkor is, ha közben fura öltönyösök bukkannak fel, akik a Nagy Tervre hivatkozva folyton szét akarják őket választani. Ez a szerelem ugyanis a sors és a sorsot író Elnök szemében tiltottnak minősül.
Bármennyire kiszalad is a film később az alkotók kezéből, Philip K. Dick szellemiségét képtelenek teljesen eltüntetni. Mert nevezhetjük őket sorsügynököknek, angyaloknak, a Jóistent pedig a cég Elnökének, a lényeg ugyanaz marad: a szabad akaratnak ára van, s ezt a legtöbben nem hajlandók megfizetni. Beérik annyival, hogy csak hivatkoznak rá. A legszellemesebb momentum, amikor a főügynök, Thompson egy monológban a szabad akaratban magára hagyott emberiség és a történelem viszonyát elemzi. S eszerint a középkor, akárcsak a huszadik század, a világégések, a holokauszt, a föld tönkretétele az isteni terv alól felszabaduló emberiség önfeledt kreációja. A kreatúra elvágta az őt tartó zsinórokat, és életre kelt.
Sajnos, az egyre inkább kisiparosnak tűnő George Nolfi rendező ennél többet már nem is pazarol gondolatiságra, inkább arra koncentrál, hogy egy sci-fit keresztezzen egy romantikus filmmel, összehozzon egy igazi kentaurt, mely sci-fi lábakon áll, de a törzse és a feje egyértelműen az érzelmeké. A gondolatiság helyét így csakhamar átveszi a látvány, a frappáns párbeszédekét pedig az ölelések. Úgy is mondhatnám, hogy Philip K. Dicknek megint nincs szerencséje, mert ugyan tovább duzzadt a filmográfiája egy népszerűnek ígérkező, szórakoztató filmmel, de ő ennél sokkal többet érdemelne. Hogy mennyit, abból talán a Spielberg rendezte Különvélemény mutatott a legtöbbet, de még ő sem tudta igazán visszaadni a zseni szorongásait, félelmét, hogy az emberek által kiépített totális ellenőrzés egyszer csak átveszi fölöttünk a hatalmat. A keserű, depressziós látnok erejét most a csókok ereje veszi el, egy olyan végkifejlet, amelyet ő élből elutasított volna. Hiszen mi más lenne a gondolat, az eszmélet legfőbb ellensége, mint a mindent elsimító végkifejlet?
Jó dolog hát az álomgyár részéről, hogy bármikor képes megteremteni az illúziót, ha utána nem veszne el benne, akár az önnön trükkjeibe beleszerető bűvész. Mintha saját nagysága, technikai tudása alatt rogyna meg. Látványosan és sok halottal.
