Akárhogy is: Mühlbeck Károly a gyerekkorom. Annak ellenére, hogy 1869-es születésével a nagyapámnak, ha nem a dédapámnak lehetett évjárattársa. Az a gyerekkor ugyanis az ötvenes évek legeleje, beleértve magát ezerkilencszázötvenet is. Irodalmi táplálékban ez a Vologya utcáját, Zóját és a Volokalamszki országutat jelentette hivatalosan, de nem hivatalosan Kosáryné Réz Lolát, Tutsek Annát és vitéz Somogyvári Gyulát is.

Elképesztő, hogy mi minden volt akkor a szocializmust építő, néphez hű értelmiség – rokonok, barátok, nagyszülők – könyvállományában felhalmozva. S minthogy Vologya utcája eleinte még kevés termett, a magyar ifjúság a régieket fogyasztotta. Sebők Zsigmond valamennyi Mackó úr-kötetét, Göre Gábort, bekötött évfolyamokat a Magyar Lányok, a Magyar Úriasszonyok Lapjából, s kivált, legszívesebben az Új Időkéit.

Vagyis írótársakkal vagy azok nélkül Mühlbeck Károlyt. A grafikus, aki egy késői interjúja szerint háromszázezer rajzot készített életében, könyvek garmadáját illusztrálta, hetilapoknak szállított, saját műfajt honosított meg, és a középosztály minden rétegének szolgált sajátos élménnyel. Fejlődés-lélektani sorrendben kezdődhetett ez a Mackó úr regényfolyammal. A pesti Alkotmány utcában most hasonmás kiadásban kapható Sebők Zsigmond-remekekkel, amelyek az egyszerre medve és egyszerre nemzetes úr máig megfoghatatlan szürrealitását teremtették meg. Mackó úr vonatra száll és Pesten bérkocsin utazik, megtekinti az ezredéves kiállítást, majd téli álomra tér, de utasítja a Istvánt, az inasát, hogy gyertyaszentelőkor költse fel.

Mühlbeck nemcsak követte, alakította is a Mackó úr-történeteket. S ha itt illeszkedett a Göre Gábor-irodalomhoz képest csehovi finomságú prózához, tudott ő közönséges is lenni. Tudott ő olyan pisze orrot komponálni, amelyen fekete-fehérben is látszik a borvirág, olyan szakadt cigányt és otromba csizmákat előállítani, hogy egy-egy kiállított eredeti rajza is minősíti Gárdonyi Géza tetteit. A kedély itt triviálisba vált. Az a kedély, naiv-derűs irónia, amely egyébként az egész életmű sajátja, s amely a főművet, a fejléc-sorozatot oly fontossá, meghatározóvá tette.

Amit tudunk Mühlbeckről, Benkő Zsuzsannától tudjuk. A fiatal művészettörténész, aki megrendezte az emlékkiállítást, aki monográfiát írt mesterünkről, bemutatja és írja, hogy Mühlbeck negyvenhármas haláláig küldte sajátos kommentárjait az Új Idők szerkesztőségébe. Műfaja meghatározhatatlan. Egy idő után ugyan Mühlbeck-híradónak címezték ezt a grafikát, és ha nagyon akarjuk, felfedezhetünk némi rokonságot a mozihíradókkal, de legalább annyi köze van a képregényhez, az illusztrációhoz és a majdani Kaján Tibor összehasonlíthatatlan intellektusú karikatúra-publicisztikájához. Mindenesetre, aktuális. A háborúban gázálarcot visel a baromfiudvar, árvíz idején merítőhálóval aratnak, nagy hidegben az állatkerti elefánt is fülvédőt hord. Vannak nagyon eredeti és nagyon gyermekded ötletek, de mindig jó kedélyűek.

Kispolgárhoz, kispolgári lelkülethez illők. Mert a kortörténeti érdekességen túl ez a jelentősége a Mühlbeck-életműnek. A fejlécek-híradók megörökítették az eseményeket, és középosztályos generációkat szoktattak rá a vizualitásra. Magam – ezért kellett előtolakodnom a gyerekkorommal – már legalább a harmadik korosztály voltam a Mühlbeck-fogyasztók sorában, akiknek képi élményt és társadalmi információt szolgáltatott, akik utánozták egészen az emlékkönyvek rajzművészetéig. Vörös Károly történészhez illő, gyönyörű esszét írt huszonegy esztendeje arról, miként tükrözték és segítették Mackó úr botlásai a vidéki Magyarországot a modern rengetegben. Hozzátehetjük: ugyanezt tették a Mühlbeck-kommentárok a maguk nagyon fontolva haladó módján.

Nem tudom, hogy Mühlbeck jól rajzolt-e. Stílusa első látásra ókonzervatív, de az újságrajz rugalmasságával használja az aprólékosság és az elnagyolás dramaturgiáját. Olykor egy-egy dísz, folthatású lomb a szecesszió nyomait sejteteti, de semmit nem tud azokról a változásokról, amelyeket a magyar művészet produkált működésének ötven esztendeje alatt. Édes leánykái néha Makart idilljeiig visszavezethetők, fő meghatározója azonban a tizenkilencedik századi acélmetszet.

Kifejező volt, funkcionális. Tessék tisztelettel elődnek tekinteni.

mackó