Lila zakó, fájó hiány
Meg vagyok hatva: ez az a lila zakó. És csak elképzelni tudom, mennyire van meghatva az, akinek Jimi Hendrix híres lila zakója nem egy dicsőséges, ámbár letűnt korszak egyik halhatatlan, de mégiscsak élettelen rekvizituma, hanem: élmény. Aki mondjuk még látta Hendrixet ebben a zakóban rockolni. Vagy aki láthatta volna, ha nem szól közbe a földrajz – aki tehát kortárs volt, csak éppen a tengeren innen figyelte (amennyire tudta, belopott lemezeken, ritka rádióműsorok segítségével), hogyan hódít Amerikában ez a valami új. A Beach Boys-modorral nem titkoltan szembemenő progresszió, amelyet igencsak nyakon öntött a hobbivegyészek és a kemikáliákkal hivatásosan foglalkozók gyümölcsöző együttműködéséből sarjadzó pszichedélia. Amelynek tesztalanyai önként hajtották járomba amúgy is betépett fejüket.
San Franciscótól Woodstockig – ez a címe a KOGART legújabb kiállításának, amely az 1965-től 1971-ig terjedő időszakot tárgyalja rockplakátilag, ténylegesen több száz tárgy segítségével. A tárgyak legnagyobb részét amerikai múzeumok és magángyűjtők adták kölcsön, de a Nemzeti Galéria és a Szépművészeti is besegített, Sebők János pedig szakmai tanácsokkal látta el a kurátorokat, Simonyi Andrást és Tóth Mihályt.
A magunkfajtának is fontos ez az egyedülálló tárlat, pedig mi már mp3 lejátszón hallgatjuk Janis Joplint, a Velvet Undergroundot vagy Hendrixet, az említett lila zakót meg a YouTube-on nézzük, és hajlamosak vagyunk minden akkori tárgyat, legyen az ruhadarab, bakelitlemez, vagy mint most: plakát, szakrális ereklyeként tisztelni. S az eggyel, kettővel idősebb generációnak is reveláció lehet, hiszen ők, ha harminc-negyven évnyi késéssel is, de mégiscsak megkapják a korszak, vagyis saját fiatalkoruk vizuális nyelvleckéjét.
A félhivatalos Amerika zenei és képi kultúráját mutatja meg ez a tárlat. Hogy miféle választ adott az Egyesült Államok az úgynevezett „brit invázióra”, vagyis a szigetországból beszivárgó újfajta zenei stílusokra. Los Angelesben Bob Dylan, John Phillips és mondjuk Neil Young, illetve bandáik képviselték a felkiáltójel státust, Detroitban a rhythm and blues volt a menő – a szívünknek mégis Frisco a legkedvesebb, ott együtt volt minden, ami a begyöpösödés, a politikai-zenei-irodalmi szűklátókörűség ellen hatott, gondoljunk csak Ginsbergre, a Grateful Deadre vagy a többiekre. Nem az az érdekes, hogy mondjuk 4 dollárért lehetett bejutni egy Doors-koncertre – illetve persze az is nagyon érdekes. De sokkal fontosabb, hogy ebben a néhány évben a rocktörténetben páratlan pezsgésnek volt tanúja, aki figyelt. És ha akart, résztvevője is lehetett akár.
Akit nem csábítana a koncertterembe Victor Moscoso, Stanley Mouse, Lee Conklin, Gut, John Van Hamersveld vagy a legnagyobb király, Wes Wilson egy-egy plakátja, az reménytelenül menthetetlen. Ők és társaik új plakátnyelvet alakítottak ki, igazi műalkotásokkal csináltak kedvet a látszólag efemer, de nagyon is örök érvényű rock and roll bandákhoz. Öröm, hogy sok plakát esetében nemcsak a nyomdából kijövő végtermék látható, de az eredeti grafika is, sokszor alkotói jegyzetekkel. Öröm továbbá, hogy nem kizárólag koncertplakátok jöttek a KOGART-ba, de az új generációs rocktól elválaszthatatlan politikai-közéleti, háborúellenes állásfoglalásokat rögzítő nyomtatványok-dokumentumok is. Itt van például John Lennon rém egyszerű plakátja, War is over, if you want it, vagy Wilsonnak az amerikai lobogót átdolgozó műve, ahol a sávok megett szvasztikát formáznak a csillagok, a kérdés pedig: are we next? Mi következünk? De a San Franciscó-i Golden Gate Parkban rendezett Human Be-In happeningről is találunk képeket, ott vigyorog Ferlinghetti, Ginsberg és az LSD-pápa Timothy Leary is.
Újságkivágások, fesztiválfotók, személyes relikviák (egy magyar Traffic-rajongó naplója), rocktörténeti textilek (Keith Moon farmernadrágja), és persze a plakátok mellett tömör és szakszerű kísérőszövegek találhatók a legfontosabbnak vélt bandákról, fesztiválokról, folyamatokról. Valami mégis bántóan hiányzik erről az egyébként valóban kiváló kiállításról. Az égvilágon semmit nem tudunk meg a tárlat „főszereplői”, vagyis a plakátok alkotóiról, életpályájukról, motivációikról. Pár tablót talán megért volna Wes Wilson, a korszak egyik vezető grafikusának személye, akinek jellegzetes betűi ma is gyönyörűen folynak szét. Vagy Victor Moscosóé, aki vibráló színeivel írta be magát a plakáttörténetbe. Vagy a többieké. Kár.A kiállítás megmutatja, miféle választ adott Amerika a „brit invázióra” Fotó: móricz simon
