Azért a bizonytalanság, mert Bocsárdi László hét évvel ezelőtt már elkészítette Tamási Áron Énekes madár című darabjának ezt a feldolgozását, ám a mostani felújítás néhány új szereplőn kívül jelentős szemléleti változtatást is hozott.

Korábban vidám irónia zárta a játékot, derűs csúfolódás az erdélyiség hamis, álságos kultuszával. Mára a rendező alighanem túlságosan frivolnak érezte ezt a lezárást. Sötétebbnek, tragikusabbnak látja ma mindazt a bajt, amit Tamási Áron könnyen idillinek nézhető darabjába belegondol, vagy abból kiolvas.

Az Énekes madár története székely falusi történetben elbeszélt példázat jóság és gonoszság, ártatlanság és romlottság közötti örök harcról. És a néző már akkor boldog, amikor láthatja, milyen következetesen és szellemesen hántja le az előadás az összes népies mázat, érzelgős szépelgést a meséről. Könnyen hisszük, hogy ugyanazt látjuk, csak igazabb oldaláról nézve.

De az egészen kivételes színvonal, kidolgozottság, a merész fantázia és az aprólékos munka nem mindennapi találkozása is elvakítja a szemet, hiszen első perctől az utolsóig látjuk, hogy ritka színházi csoda történik előttünk. Az írót alakító Nemes Levente elegáns méltósággal idéz Tamási-közhelyeket, tréfálkozó hévvel szólít a kártékony varjak irtására, Pálffy Tibor és Váta Loránd öreglegényeiben, valamint D. Albu Annamária és Gajzágó Zsuzsa vénleányaiban rengeteg furmányosan bonyolult játék során érik a köznapi kicsinyesség, az utálkozó szeretet, a kelletlen vonzalom, a kimért sorssal szembeni berzenkedés igazi, mély gonoszsággá. Kicsid Gizella és Nagy Alfréd az eltökélt ártatlanság sok árnyalatát ismeri, Molnár Gizella arcán szavak nélküli ősbölcsességet visel, Pál-Ferenczi Gyöngyi idegen nőként hajlékonyan adja a rokonszenvező kívülállást, értetlenséget. Bartha József díszlete hol kopáran, hol virágba borulva, hol falusi udvart, hol szobabelsőt, hol kút keresztmetszetét ábrázolva nyújt alkalmas teret a játékhoz. Az álarcosok brutális férfikarként táncolják el Könczei Árpád koreográfiája szerint a kiszámíthatatlan sorsot és a lelkekben váltakozó érzelmeket.

A nagyszerű játék csaknem elfedi azt a hatalmas küzdelmet, amely a mélyében folyik. A rendező nem egyszerűen felülbírálja, korszerűsíti, bizonyos értelemben kifordítja Tamásit, hanem küzd vele. Küzd ellene és érte. Küzd az ellen, amit felszíninek lát benne, és felszínre szeretné hozni, amit művei mélyén sejt. Tamási Áron, aki hol elbeszéli, hol kevés sikerrel próbálja befolyásolni a történetet, nem csöppet cifrázott szerepű narrátor, hanem a főszereplő. Hasadt lelkű cinikus, aki hiszi az istent, mert hátha van, azt is vallja, hogy ismeri a különbséget jóság és gonoszság között, azt is hangoztatja, hogy a jó mindig legyőzi a „rosszot", mégis táncléptekkel hagyja el a talányos végű történet színhelyét. Mintha éppoly kívülálló lenne, mint az idegen nő. Pedig minden benne játszódott.