Darvas Lilivel Makk Károly Szerelem című filmjében (1971)

Fotó: MNFA-MFFA/Markovics Ferenc

Azt mondják okos emberek, hogy a mai világban a tömegmédia inkább szórakoztat, mintsem tájékoztatna, ami súlyos megállapítás. Egyetlen mozdulattal félre lehet söpörni persze, azzal, hogy a szemlélődő a múltba vágyik, ám a söprő nem érti: a tájékoztatás sokféle műfajban lehetséges és szükséges.

Címke is jár a lesöpréshez: a morgolódó a Kádár-rendszerbe vágyik vissza nosztalgiával. Pedig csak arról van szó, milyen képet kapunk vissza a képernyőről – önmagunkról. Komoly komolyat, vagy komoly karikatúrát. Esetleg az ócska karikatúráról akarják elhitetni velünk, hogy halálosan komoly.

Kapjuk, amit kapunk, ám nem kell nagy jósnak lennünk: ezért a tükörképért nagy árat fizetünk még egyszer, ha majd a kétmilliós nézősereg (hurrá!) komolyan kezdi gondolni, olyan és az a való világ, amelyben él, semmint amit lát. Hihetetlen, hogyan csinálnak hülyét a nézőből a két nagy kereskedelmi adónk kreatívjai. Nem akadt senki e 93 ezer négyzetkilométeren, aki ne érezte volna legalább, mennyire sekély, amit Argentínából és Afrikából celebszinten az ősszel kapott.

És mi történik? Felvirrad a boldogabbnak remélt újesztendő, és lám, ugyanazok a celebek sürgölődnek a konyhában, akik Argentínában szerencsétlenkedtek, ugyanazok a tébláb gyerekek kotyvasztanak, akik a minap még a hangjukkal akartak egy ország kedvencei lenni. Nem az ő hibájuk, hogy belőlük is hülyét csinálnak. A milliós nézősereg meg mindkét borzalomnál igazolja az ötletgazdákat, akik dörzsölik tenyerüket, sem új díszleten, sem új orcákon nem kellett meditálniuk. Olcsóbb ez így. És tényleg olcsó.

Már a tévéműsort sincs kedvem lapozgatni, amikor véletlenül beletrafálok az m1 királyiba, naná, hogy késő este, amikor a szemem már belefárad a celebvilág bámulásába. Makk Károly: Szerelem. Késő van már, de rég láttam, na jó, belelesünk az elejébe. Aztán kilencvennyolc fekete-fehér perc hideglelés és megtisztulás. Kilencvennyolc perc Darvas Lili, Törőcsik Mari és Darvas Iván. Kilencvennyolc perc a zsarnokság hétköznapjairól, arról a zsarnokságról, amelyről annyi baromságot összebeszélnek manapság, pedig elég volna végignézni ezt a filmet. Tóth János kamerája előtt minden kép tökéletes, sem hozzátenni, sem elvenni nem lehet belőle.

1970-ben készült a film. Abban az évben halt meg Latabár Kálmán, akkor született Nagy Natália. Akkor nyerte meg Brazília a futball vb-t (4:1-re verték Mexikóban Olaszországot), akkor alakult meg az ABBA és a Queen, akkor jelent meg a Beatles Let It Be-je és Koncz Zsuzsa Szerelem albuma, akkor Jimi Hendrix Band of Gypsys-je. Akkor született Matt Damon és Uma Thurman. Akkor voltam tizennyolc éves.

Mielőtt eldöntenék, miért is érzem magam boldogtalanul elveszettnek a tömegmédia mai világában, gondolják végig: harmincnyolc év múlva kit emlegetnek majd hallatlan nosztalgiával?

Kapcsolódó cikkek: A nap kritikája (Fáy): Csendes idegösszeomlás | Meghalt "Stone hadnagy" | Távolba mutató tuc-tuc | A nap kritikája (Fáy): Semmi cicó, Greco | A maszk mögötti maszk