1967. november 7., a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója korszakhatárt jelentett a magyar szocializmus történetében is. Ezen a napon mutatták be az első engedélyezett sztriptízműsort a Kádár-korszakban. Erről sajnos nincs képünk, és a lapok sem számoltak be róla. Képünk arról van, hogy a csepeli gyáróriás főkapuja, az egyetlen a rengeteg gyárkapu közül, mely még ma is áll, a duplájára magasodott, mivel az évforduló tiszteletére nagyobb dekorációt szereltek rá, mint amekkora a hatalmas főkapu hármas nyílása volt. A Kreml falát stilizáló dekorációt – a Szovjetuniót alkotó köztársaságok címerével és elnyújtott sarlóval és kalapáccsal – a képen mászkáló embertörpéket rámérve úgy 200 négyzetméteresnek becsülhetjük. Nagyjából négy átlagos területű korabeli lakótelepi lakás fért volna rá. Ma már persze közönséges autószalonok és még közönségesebb politikusok is hirdetik magukat ekkorában, de 1967-ben ennek a méretnek még történelmi súlya volt.

A főkapu fölirata évtizedekig hirdette, hogy a gyáróriás nem tudja helyesen leírni a nevét: a Vas mögül hiányzó kötőjel – nem hiányzott senkinek.

Volt nekünk egy másik 1967-es képünk is, amelyet 2002. április 22-én közöltünk a lapunkban: ez a Tudor nevű kishajót ábrázolja, mely a nyolcvanas évek közepéig hozta-vitte a gyár bejáró dolgozóit Budafokról a szigetre és vissza, hajnaltól késő estig, januártól decemberig.

Csepel nagyjából egy évszázadot foglal el a magyar ipartörténetben. Weiss Manfréd és Bertold konzervgyára a Lövölde térről indult kifelé a városból, a Ferencvárosban kezdtek lőszereket gyártani, s egy kiadós robbanás után, 1892-ben telepedtek le Csepel szigetének akkor még szinte lakatlan észak-nyugati részén. Itt aztán volt bőven hely, a nagyvárosból munkaerő, a Dunán olcsó szállítási lehetőség. A pár tucat munkást alkalmazó kis konzerv- és tölténygyárból két évtized alatt komoly ipari létesítmény lett kohóval, hengerdével, öntődével, acélművel. A Weiss Manfréd Aczél- és Fémműveket a K. und K. hadsereg megrendelései hizlalták fel, s a gyár a háborús konjunktúrával futott fel a magyar ipar élvonalába. Úgy fölfutott, hogy az első világháború idején már ez volt a Monarchia második legnagyobb hadiüzeme. A 250 hektáros gyárterületen több mint kétszáz üzemi épületben harmincezer munkás dolgozott itt. A gyáróriásnak saját kikötője volt, közvetlenül kapcsolódott az országos vasúthálózathoz, belső sínhálózatának hossza a legnagyobb kiterjedése idején meghaladta a 60 kilométert.

1919 szomorú őszén a román megszálló csapatok 1200 szekéren, 1600 vagonban vitték el a  gyár berendezéseit. A harmincezer munkásból megmaradt hatezer a leszerelt országban immáron békés célú használati cikkeket gyártott. Mezőgazdasági gépeket, szöget, drótot, edényeket, víz- és gázszerelvényeket, kályhát, kazánt, motor- és motortalan biciklit. Aztán pedig jött az új háborús konjunktúra, a Botond program. Csepel ismét hadiüzem lett, szállítottak a seregnek repülőt, harckocsit és persze sok-sok lőszert. A munkások száma ismét elérte a harmincezret. A német megszállás után a Weiss, a Chorin és a Mauthner család azzal a feltétellel menekülhetett semleges területre, hogy 25 évre „bérbe adták” a Weiss Manfréd-érdekeltségeket az SS-nek. A háborúban szinte teljesen megsemmisített gyárat gyorsan államosították, gyorsan újjáépítették, hogy minél hamarabb termelhessen a Szovjetuniónak jóvátételre. 1947-ben a gyár termelésének 90 százaléka jóvátételre ment. A gyár 1950 és 1956 között Rákosi Mátyás nevét és diktatúráját viselte, a névadó letűnése után lett belőle Csepel Vas- és Fémművek.

Az 50-es, 60-as években Csepel 20-25 ezer embernek adott munkát, a dolgozók jelentős része a gyártelep közelében épült lakótelepen lakott. Fölfejlődött a teherautógyártás, a szerszámgépgyártás, a motorok és biciklik mellett robogókat is gyártottak és még nagyon sok mindent. Több átszervezés után a hatvanas években létrejött a Csepel Művek Tröszt, mely először 15 önálló elszámolású tagvállalatot fogott össze, azután már kevesebbet, végül 1983-ban meg is szűnt. A vállalatok elnyerték önállóságukat, és elvesztették piacaikat. A javarészt veszteséges vállalatok külön-külön harcoltak a fennmaradásért. A rendszerváltás idején átszerveződtek, magánosultak, csődbe mentek, megszűntek, túléltek. A túlélők közül a magyar tulajdonosok kezén lévő Csepel Fémmű Rt. számít jogutódnak.

Az egykori gyáróriás területén a Csepel Művek Ipari Park keretében manapság több száz kisebb-nagyobb cég próbál megélni, soknak sikerül, soknak nem, sokan bérlik, sokan már tulajdonosként birtokolják a gyár egykori épületeit. Vannak itt termelő üzemek, raktárak, próbatermek, logisztikai központok, minden. Az épületek sorsa is változatos. Láthatók szép számmal elhagyatott, lepusztult, romos épületek, de szépen és csúnyán korszerűsítettek, újjáépítettek is. Egyes épületek megőrizték, mások elvesztették karakterüket, számos példa van műemléki, ipartörténeti értékek megőrzésére is, elpusztítására is. Nincs az országban még egy hely, ahol ennyi különféle korú, stílusú, jellegű ipari épület maradt volna fenn. Fölöttébb indokolt lenne ezt a gigantikus épületegyüttest egységesen kezelni és gondozni, de erről persze álmodni sem érdemes.

A Csepel művek főkapuja