'Tulajdonképpen a csendben élek'
- Azt hittem, Pannonhalmán fogunk beszélgetni. Mégis Budapesten találkoztunk - a minap érkezett meg Londonból, hogy átvegye a Déry-díjat. Mit csinál a brit fővárosban?
- A PhD-met írom. Ahhoz, hogy nyugodtan tudjak dolgozni rajta, szükségem volt egy kis távolságra. Nem tűnt szükségszerűnek, hogy éppen Londonban töltsem ezt az időt, de végül a vallásos giccs témában, amivel foglalkozom, izgalmas volt megnézni a viktoriánus korszak ízlésvilágát is..
- A blogját olvasva kiderül, élénken foglalkozik a londoni művészeti élettel, gyakran posztol új kiállításokról, koncertekről. Közben azért azt is figyeli, itthon mi történik a kultúrában, közéletben?
- Persze, figyelem, a közéletet is, a kultúrát is. Utóbbiban részt is veszek, a Krétakör legutóbbi előadásában, a Korrupcióban például szövegírói feladatokat vállaltam. Az előadást ugyan még nem láttam, nem voltam itthon a bemutató idején...
- A Krétakörrel kapcsolatos prekoncepciók egyike, hogy ez egy virtigli liberális társaság. A felületes szemlélő számára felvetődhet a kérdés: mit keres a bencés szerzetes a tekintélytiszteletet abszolút negligáló Krétakör közelében? Nem okozott ez akár belső, akár külső konfliktust?
- Elég régóta követem a Krétakör munkáját, amit láttam tőlük, azt művészileg roppant izgalmasnak, értékesnek tartom. Amikor megkerestek és végigbeszéltük a Korrupciót, nem láttam semmi okát, hogy elutasítsam a felkérést. Több előadásban dolgoztam már együtt Frenák Pállal – ő sem egyszerűbb eset... A liberális-konzervatív, baloldali-jobboldali felosztást egyébként is nagyon problematikusnak érzem. Sok kérdésben talán liberális vagyok, másokban konzervatív, és biztosan van jó néhány olyan is, amiben pedig baloldali. Sosem tudtam magamat elképzelni egy politikai pártban, ahhoz túlságosan szűkösnek éreztem egy-egy ilyen szervezet kereteit. Nem tudnám magamat az említett fogalmakkal leírni tehát, sőt ennél talán súlyosabb, hogy nem is szeretném. A saját belső szabadságom szempontjából nagyon fontos, hogy a gondolkodás és a változás, változtatás lehetőségét megteremtsem magamnak.
- Legújabb, hajnali 3 című kötetét az épp négyszáz éve elhunyt Carlo Gesualdónak ajánlotta, aki azon túl, hogy rendkívüli zeneműveket írt, személyes tragédiáját tekintve is érdekes figurája az európai kultúrtörténetnek: harmincéves korában in flagranti találta feleségét annak szeretőjével, majd mindkettejüket megölte. Miért éppen Gesualdo?
- Ez egy régi történet, egyszer csak beleakadtam. Sokféle történetbe botlik az ember, persze, de van olyan, amelyik vissza-visszatér, mintha nem tudnánk szabadulni tőle. Gesualdoé nekem ilyen volt. Nagyon izgalmas, egyáltalán nem szokványos hangzásvilágú zenét írt – olyannyira, hogy az előadások többségében egy kicsit meg is szelídítik ezt a zenét az előadók...
- A befogadást, vagy inkább az előadást megkönnyítendő?
- Talán a könnyebb befogadhatóság miatt. És az előadók lelkének sem biztos, hogy jót tesz az a fajta radikalizmus, amit Gesualdo megkövetel… Hogy valójában mennyire szélsőséges szerzőről beszélünk, azt Salvatore Sciarrino átirataiból tudom, akivel sokat beszélgettünk, amikor pár éve a Pannonhalmi Művészeti Fesztivál vendége volt. Egyébként ez a verseskötet még annyira sem szól Gesualdóról magáról, mint amennyire az előző könyv, a parsifal, parsifal szólt a Szent Grálról. A konkrétumokra alig van utalás – ahol a szövegek leginkább besűrűsödnek, ott nem az alaptörténet jelenik meg, hanem egy másik, vagy egy harmadik, vagy egy sokadik történet. Számomra ez nem is egy klasszikus verseskötet, sokkal inkább regény, amelyben Gesualdo története bármelyik pillanatban a mi történetünkké válhat. A parsifal, parsifal egzisztenciális záró kérdését feszegetem itt is: képesek vagyunk-e a szeretetre. Helyesebb, ha úgy mondom, a szeretés problémája kerül elő. A szeretés és a szeretettség mint nagyon elemi emberi igény, emberi funkció, emberi struktúra – ez érdekelt. Illetve a nagyon furcsa ellentmondásosság, hogy miközben akarjuk a szeretést, a gyilkosságra is erős bennünk a vágy. Ha kilépünk a Gesualdo-sztoriból, azt látjuk, hogyan ölünk a szavainkkal, a gesztusainkkal. Folyamatos a harc a szeretésben, a szeretésért, a szeretés ellen. Monológokat hallunk, illetve valaki beszél valakihez – csakhogy többnyire nem tudjuk, éppen melyik szereplő beszél a másikhoz, ettől aztán folyamatosan változik a lehetséges jelentés. Nagyon fontos volt nekem, hogy egyetlen nagy struktúrát hozzak létre, az „ideális olvasó” tehát úgy olvassa a hajnali 3-at, mint egy regényt: az elejétől a végéig. Így ad ki egy egységes ívet a szöveg.
- Azt mondja tehát, hogy a hajnali 3, és már a parsifal, parsifal esetében is inkább hétköznapi történetekkel találkozunk. Ezeket viszont mégiscsak szakrális vázra feszíti ki. Szent és profán harcáról van szó? És ha igen, akkor írás közben melyik győz?
- Nem hiszem, hogy harcról volna szó. Nekem éppen az az érdekes, hogy mennyire átjárja egymást szent és profán. Vagyis: a legegyszerűbb hétköznapi helyzetekben valami nagyon archaikus mintázatot lát az ember. Nem azért nyúlok szakrális témákhoz, hogy eleve ilyen aurát teremtsek a könyveimnek, nem a szakralitás farvizén szeretnék hatást elérni – hiszen lényegében dekonstruálom a szakrális témákat. Dekonstruálom és rekonstruálom a magam szakralitását. Újragondolom. A történet ugyanakkor nincs lezárva.
- Hallásgyakorlatok című, elkapott mondatokból építkező, 2009-es kötetét a kihallgatások könyvének látom, a parsifal, parsifalt és a hajnali 3-at inkább a meghallgatásokénak, vagy egyszerűbben: a hallgatásokénak. Mennyire fontos építőeleme a verseknek, illetve az ön életének a csend?
- Lényeges kérdés, amit talaán idág még nem tette fel senki. Igen fontos nekem a csend, szeretek csendben lenni. Tulajdonképpen a csendben élek. Azt hiszem, nem vagyok túl kommunikatív, sőt átlag alatti a mindennapi kommunikációs képességem. Nem vagyok jó vitapartner, például. Nagyon élvezem viszont, ahogyan a dolgok elkezdenek bennem összeállni valamiféle sajátos konstellációvá. Mintha egy tájat figyelnék, amelynek külön élete van, folyamatosan változik. Ennek a költészetnek tehát fontos eleme a csend. A parsifal, parsifallal kapcsolatban többször megfogalmazódott, hogy ez a csend enigmatikus, rejtőzködő volna. Ezzel nem értek egyet: akkor lenne rejtőzködő, ha „bemennék” a csendbe. De én éppen hogy előjönni próbálok belőle.
- „szeretnék segítségért kiáltani, / de nem könnyű eltalálni a hangerőt.” – írja. Sokáig érlelődnek magában a szövegek, míg úgy érzi, megvan ez a kívánatos hangerő?
- Olyan ez, mint a szülés: nem az én döntésem. Amikor elkezdtem írni, csak egyet akartam, hogy jó legyen, amit csinálok. Azóta is csak akkor írok, amikor úgy érzem, van mit mondanom, és amikor megtalálom ehhez a nyelvet, illetve amikor megtalál a nyelv. Volt, hogy 11 évig nem írtam verset, az első és a második kötetem között ennyi idő telt el. Mióta a hajnali 3-at lezártam, ugyancsak nem írtam semmit. Fejben már elkezdtem dolgozni, sőt jegyzetelni is, de ez még nagyon messze van az írástól – illetve nem tudom, mikor kerülök hozzá elég közel. Most éppen az izgat, tudok-e egyetlen, egész könyvnyi hosszúverset írni. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a következő kötetem ilyen lesz, de ha azt kérdezné, mi érdekel leginkább, ez lenne a válaszom.
- Az imént azt mondta, a hajnali 3 inkább regény. „Hagyományos” prózában nem gondolkodik?
- Nem érzem magam prózaíró alkatnak. Más kérdés, hogy költőnek sem. Arra gondolok, hogy abból a költői attitűdből, ami mondjuk a XIX. században a lírikusokra tapadt, bennem semmi nincs. Dragomán György egyszer megkérdezte tőlem, miért nem írok prózát. Azért, mert nagyon sokat szöszölök egy mondattal - válaszoltam. Mire ő, hogy hát, ez a prózaírás. Vagy ott van Houellebecq, aki a Könyvfesztiválon egy interjú során azt mondta, bár egyetlen verset sem írt, csak regényeket, ő istenigazából költőnek érzi magát. Azt akarom ezzel mondani, hogy nagyon kevéssé egyértelműek ezek a kategóriák. Mostanában elég sok prózát olvasok – de hogy írni fogok-e valaha...? Azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy összetett struktúraként működő történetek elmondására törekszem. Ez foglalkoztat.
- Létezik Magyarországon katolikus költészet? Egyáltalán: értelmezhető ez a kategória?
- Pilinszky bon mot-ja jut eszembe, ami már eleve egy Mauriac-parafrázis: költő vagyok, és katolikus. Ehhez képest én sem tudok nagyon újat mondani. Egyébként úgy érzem, katolikusként nem egyszer igyekszünk úgy viselkedni, mintha egy pre-keresztény világban élnénk, és az embereknek még mindig azt kellene elmondanunk, milyen nagyszerű is ez a vallás. Pedig igazában egy poszt-keresztény korban élünk, ami nem azt jelenti, hogy a kereszténység elmúlt, hanem, hogy van már egy közös történetünk, egész egyszerűen: hogy máshonnan indul a beszélgetés. Azt hiszem, a dialogicitás csak akkor képzelhető el, ha mi is meghallgatjuk az embereket arról, mit gondolnak. A kereszténységnek a saját spirituális gyakorlatába, gondolkodásába nem a művészetpótlékot, hanem a tényleges művészetet kellene integrálnia. Ez hozna spirituális nyitást, gazdagodást. Úgy érzem, most éppen nem ez a jellemző, markáns irány, s attól félek, hogy ez további spirituális elszegényedéshez vezet majd.
- Mire gondol?
- A művészet a világ problémáit igyekszik megragadni. Az embernek nem egyszer az az érzése, a kereszténységben sokakat csak a nagyon lekerekített, kész válaszok érdekelnek, és szeretnének egy ültő helyükben eljutni az összes kérdés megválaszolásáig. De hát a világ ennél sokkal komplexebb! Ha az evangéliumot olvassuk, azt látjuk, hogy Jézus folyton kérdez. Gyakorlatilag az összes parabola egy-egy nyitva hagyott kérdés. Mindenki ismeri a tékozló fiú történetét – de hogy az lényegében miről is szól, mind a mai napig nem tudjuk pontosan. Ki az az idősebb fiú? Otthon marad-e a fiatalabb? Hazament, ez rendben van. De hogy aztán otthon marad-e, arról nem esik szó. Azt hiszem, legfontosabb feladatunk nem a katekizmus-szerű válaszadás, hanem a kérdezés – nekem ez jelenti a felnőttebb kereszténységet. Attól tartok, a fundamentalista kereszténység elpusztítja a spiritualitást. És ez a legnagyobb veszély. Persze, nagyon izgalmas az új pápa személye, új hangot, új látásmódot hozott az egyházba… De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a kereszténység sokkal több annál, mint amit ma Magyarországon, Európában, vagy akár a katolikus egyházban látunk belőle. És azt is látnunk kell, ha végigtekintünk a katolikus hagyományon, hogy akiket most szentként tisztelünk, azok nagy része a saját korában igencsak problematikus ember volt. Akkor miről is beszélünk?
