A szovjet blokkban vissza lehetett élni ugyan az elmegyógyászattal politikai célokból is, de az Elkülönítő történetében ilyesmiről szó sincs. Csupán arról, hogy ahol a jogállami garanciák ismeretlenek, s bármit meg lehet tenni politikai okokból, ott azt a „bármit” bármilyen egyéb okból is meg lehet tenni. Ott az önkény a politikailag érdektelenek és veszélytelenek magánéletére is kiterjed.

Van egy legkevésbé sem elmebeteg hölgy, aki ideiglenes fölvételét kéri egy szociális otthonba. Bezárják őt egy elmeszociális otthonba örökre. S azonnal elveszik a lakását, hogy ne legyen visszaút. Véletleneknek és bátor embereknek köszönhető, hogy mégis lett. Van egy férfiú, aki tizenkét évet tölt az elmebetegek intézetében. Soha nem volt elmebeteg, soha egyetlen orvos se mondta, hogy az. Van egy kleptomániás zsidó. Őt az elmeszociális otthonban a lakótársak sok éven át folyamatosan verik. Azért is, mert kleptomániás, azért is, mert zsidó. Az otthon munkatársai nem tesznek ez ellen semmit. Végül agyon is verik az illetőt.

Hajnóczy Péter az egyes eseteken keresztül föltárta a rendszert. A részt és az egészet. Magyarország képtelenül túlzsúfolt kórházaiban sokkal kevesebb elmebeteget tudtak kezelni, mint amennyit kellett volna. Kétszer annyi beteget, úgy tizenötezret világ végi elmeszociális otthonokban tartottak. Ezekben nem működött semmiféle ellenőrző mechanizmus, ezekben nem volt bírói vizit. Semmi sem védte az elmebetegeket, az alkoholistákat, és semmi sem menthette ki onnan a tévedésből vagy gonoszságból oda juttatott nem oda valókat. Az orvosi jelenlét esetleges, illetve minimális volt, az otthonokban „egészségügyi középkáderek” uralkodtak, s parancsoltak az orvosoknak is. Szentgotthárdon az a dilettáns intézményvezető tartott „nagyvizitet”, rendelt gyógyszert, aki az epilepsziásokat úgy jellemezte, hogy „az mindenkit gyűlöl, mindenkire haragszik”. Némi kis hétköznapi, banális korrupcióval, „ártatlan” orvosi papírral gyakorlatilag bárki eltemethette útban lévő rokonát ilyen intézetekben, amelyekben igen magas volt a halálozási arány, s ezen nem is iparkodtak változtatni, mert hiszen sok várományosa volt a megüresedő helyeknek.

Hajnóczy tényfeltáró tanulmánya reménytelennek tűnő kéziratként lappangott a Valóságnál, mígnem egyszer csak megjelent. Az összefoglaló zárórészt ugyan kicenzúrázták belőle, de így is hatalmas botrány kerekedett. Volt per, etikai vizsgálat, felülvizsgálat, mindenféle intézkedéseket foganatosítottak. Végül senkit nem ítéltek el, nem róttak meg, sok mindenen változtattak is, csak a lényegen nem. Változatlan maradt a joghiány, a kiszolgáltatottság. Mert hiszen ez volt ennek a politikamentes ügynek és a politikai rendszernek a közös lényege: az önkénnyel szembeni jogi védelem lehetetlensége. Ezzel a közös lényeggel mindenki tisztában volt, és senki sem beszélt róla. A tényföltárás fölforgató, forradalmasító hatása csak a szépirodalmi utóhatásban, Hajnóczy A nagy jógi légzés című novellájában bontakozott ki. Bértollnokok és illetékes káderek (köztük egy jelenlegi fideszes képviselő) a következő években mindent elkövettek, hogy az ügyet hamis felülvizsgálati jelentésekkel, mindenféle rabulisztikával elbagatellizálják.

Hajnóczy a Valóságban megjelent szociográfia köré előzményekből és utózmányokból dokumentumregényt épített. Ezt Kardos György, a Magvető kiadóban uralkodó karizmatikus exávós megvette és eltemette. Esze ágában sem volt kiadni. Azért vette meg, hogy más se adja ki. A 38 éves korában, ’81-ben meghalt író özvegye éveken át harcolt, míg visszaszerezte a kéziratot. Ez bujkált mostanáig, majd harminc éven át. 2010-ben került elő egy papírdobozból. Most látjuk a történetet a maga egészében. Most követhetjük nyomon, hogyan vált lehetségessé és lehetetlenné ez a diktatúra szívéig hatoló tényfeltárás, s milyen technikával igyekeztek a feltárt tényeket visszahantolni. Hálásak lehetünk ezért a kötetért a kéziratot példásan gondozó s az előszóban, a jegyzetekben minden szükséges információval kiegészítő Nagy Tamásnak. Munkájában említésre méltó hibát nem találtunk.

Magvető, 382 oldal, 3490 forint