Magyar kísértetek
Mint a Népszabadság londoni tudósítójával beszélgetve elmondta, mindig is érdekelte 1956-os emigráns szüleinek háttere, mégis egy ismerős biztatása kellett ahhoz, hogy a vasárnapi ebédeken – kedvenc meggyes rétese mellett – rendre visszatérő anekdotákon túllépve belefogjon a sokéves, rengeteg utazást és kutatást igénylő munkába.
Egy tényfeltáró újságíró alaposságával látott neki annak, hogy szinte az utolsó pillanatban megkeresse mindazokat, akik hasonló emlékekkel, élményekkel bírnak, mint a szülei. Felbecsülhetetlen értékű segítséget kapott történészektől, levéltárosoktól, egyházi és temetői dolgozóktól is, akik készséggel irányították az elmúlt kétszáz év személyes vonatkozású dokumentumai, anyakönyvi és egyéb archív anyagai feltérképezésekor.
Nick Barlay édesapja is író volt: a hősiesen viselt, hosszú betegsége után két évvel ezelőtt elhunyt, rendkívül termékeny Stephen Barlay. Ahogy fia mondja, ha könyveit egymás tetejére rakták volna, az oszlop magasabb lett volna, mint ő maga. Pedig 1956-ban egyetlen szó angolnyelv-tudás nélkül érkezett feleségével, Ágival együtt a szigetországba.
Amit a fiatal pár elhozott magával, az nem volt több, mint saját mozgalmas múltjuk. Nick számára különösen fontos volt, hogy a hasonló könyvek nagy részével ellentétben itt nem „rendkívüli családok különleges történeteiről, hanem közönséges rejtelmekről, egyszerű emberek megpróbáltatásairól esik szó”. A Scattered Ghostsban – melynek a K. u. K. kiadó által jelenleg használt munkacíme Elködlő kísértetek – kiemelt szerepet kap a család női tagjainak történelmi mércével nem kiugró, mégis meghatározó hozzájárulása az összképhez.
A missziót nehezítette, hogy Barlaynak is tapasztalnia kellett, menynyire nem szívesen beszélnek a túlélők a holokauszt idején elszenvedett üldöztetésről, a rájuk leselkedő veszélyekről, szeretteik elvesztéséről. Ellentétben 1956-os élményeikkel, melyeket szívesen osztanak meg bárkivel, aki meghallgatja őket. Barlay apai nagymamája például, aki 1957-ben követte fiát Londonba – bár soha nem tanult meg angolul –, alig emlegette Auschwitzban életét vesztő férjét és a Székesfehérvárról deportált többi családtag elpusztítását.
A hangsúlyozottan non-fiction családi történethez és az azt megalapozó kutatáshoz-nyomozáshoz felmérhetetlen segítséget nyújtott azonban egy a hagyatékából előkerült, az édesanyja (azaz Nick Barlay dédnagymamája) által írt levél. A fiainak szánt kétoldalas, rendkívül nehezen kibogozható szövegben az elhurcolását megelőző időszakot idézi fel nagy pontossággal. A megrendítő összefoglaló szerzője sem élte túl Auschwitzot.
A zsidóüldözés korszaka azonban csak egy része a könyvnek. Barlayt lebilincselte az archív anyagban nyomon követhető, XIX–XX. századi családi fejlődés: a mezőgazdasági munkából, a vidéki életformából a szakmai képzettséghez, az urbánus léthez való átmenet. Nem tudott szabadulni a gondolattól, menynyire a véletleneken múlik az élet, olykor mondjuk öt nemzedékkel korábban hozott jó vagy rossz döntéseken. Nick annak tudatában töltött hosszú éveket a könyvvel, hogy az utolsó nemzedékhez tartozik, amely még közvetlenül kapcsolódik a XX. század meghatározó eseményeihez. A témaválasztást mindazonáltal az is motiválta, hogy tapasztalatai szerint a britek lényegesen kevesebbet tudnak a kelet-európai bevándorlók gyökereiről, mint például a karib-tengeri országokból, a nemzetközösség államai ból, vagy a Közel-Keletről érkezettek hátteréről, motívumairól. Ma már kevesen emlékeznek az 1956-ban nagylelkűen befogadott menekültekre is.
Nick Barlay természetesen tudatában van annak, milyen gazdag irodalma van Magyarországon a holokausztnak és 1956-nak. Mint mondja, „minden egyes lövedékről írtak már egy könyvet”. Ennek ellenére „még nagyon sok mindent el lehet és el kell mondani, a megjelent művek mind alakítják az emlékeket, a múltról alkotott képet”. Éppen ezért a Londonban az I. B. Tauris kiadó gondozásában a tervek szerint szeptemberben megjelenő Scattered Ghosts szerzőjét „irritálja”, amikor valaki megkérdezi, mi szükség van egy újabb holokausztkötetre. Ő úgy érzi, „minden visszaemlékezés egy másik történet, minden sztorinak megvan a maga értéke, és a történelem továbbadása hallatlanul fontos”.
Nick Barlay figyelme négy regény után fordult a tényirodalom felé. Az 1997 és 2001 között gyors egymásutánban napvilágot látott trilógiája a londoni alvilágban, gengszterek, kábítószer-kereskedők és más kétes elemek között játszódik. A könyveket kitüntető érdeklődés övezte, többek között az immár két Man Booker-díjjal elismert Hilary Mantel (Farkasbőrben, Holtaknak menete) is elismerte őket. A kritikusok értékelték a „remek, egyes szám első személyben megszólaló hangjukat, a realizmus és a humor keverékét, a városi szubkultúra megragadó ábrázolását”.
Olyannyira, hogy 2003-ban az írót jelölték a Granta irodalmi lap híres, a legtehetségesebb, legbefolyásosabb fiatal brit írók nevét tartalmazó listájára. Csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy kevéssel túlhaladt már a szigorúan vett negyvenéves korhatáron. Az írók sanyarú sorsát jelzi, hogy negyedik kötetére minden korábbi csinnadratta ellenére sem talált kiadót, ezért végül 2011-ben a La Femme d’un Homme Quit a Quidam ház franciául adta ki.
Beszélgetésünk során mégis szerencsésnek nevezte magát, amiért művei megjelentek, és némi pénzt is hoztak a konyhára. A szépirodalom mellett szakított időt újságírói munkára is, többek között kevésbé ismert, érdekes londoni helyszíneket mutatott be a The Times hasábjain, rádiójátékokat írt, és tíz évet töltött különböző brit egyetemeken újságírás és kreatív írás oktatásával.
A szerteágazó érdeklődésű író egyébként folyékonyan beszél magyarul, sőt anyanyelvének is tekinti. Meghatott büszkeséggel újra és újra visszatért nem kevésbé sokoldalú, igazi self-made manként karriert építő édesapjára, akiről kijelentette: tevékenysége „nem nehezedett rá nyomásként, munkaetikája azonban inspirációt adott” neki.
