A gyermekkorúak körében kiváltképp élénk érdeklődést keltő kiállítás meglepő műtárggyal nyit, a neve Az ördög fürdőkádja, és valóban fürdőkádra hasonlít, kivéve, hogy az egyik végén egy kályha, a másikon meg egy kéménycső figyelhető meg, komoly fennakadásokat okozva az értelmezésben. Tisztelettel felkért tárlatvezetőm, az Épületgépészeti Múzeumot igazgató Chappon Miklós szerencsére segített: ebben a kádban úgy kellett feredni, hogy az ember megtöltötte, alágyújtott, befeküdt, majd erősen vigyázott, hogy ne főjön meg elevenen. Tán érthető, hogy a különös találmányból nem lett nagyszériás termék, csak négy példány készült belőle Lánycsókon, Deutsch József műhelyében, a múlt század elején.

Mivel az avatottabbak számára tiszta sor, hogy az épületgépészet a bádogosmesterségből fejlődött ki, és vált a XX. század közepére önálló tudományággá, a rendezők úgy gondolták, célszerű lesz, ha a nézők maguk is átérzik ennek az evolúciónak a szédítő ívét, tehát először bádogosok munkáival ismertetik meg a nézőt. A szakmát egyebek mellett egy kiváló bádogdézsa, egy peremező vas (avagy pertleizni), egy vécéből megmentett úszógolyó és a folklórban hangzóeszközként is fel-feltűnő ceglédi kanna hivatott reprezentálni, továbbá a rézművességhez kapcsolt termékek, amilyen például a Rothenberger csőhajlító szerszámkészkészlet.

Utóbb a víz-, fűtés- és gázszerelvények mikrokozmosza következik, majd szépen és kevésbé szépen csillogó szerszámokkal lehet ismerkedni, amelyek közül leginkább egy félméteres, 55-ös villáskulcsot emelnék ki, ha fizikai állapotom engedné. A következő attrakció a fürdőszobák világából kiragadott tárgyegyüttes, ebből Chappon Miklós mindenekelőtt egy múlt század eleji, fából (és persze fajanszból) komponált, úgynevezett lábas bidet-re és egy finom kidolgozású, küldetéséhez képest meghökkentően pazarul kárpitozott, hasonló korú szobavécére irányította rá a tekintetemet, a korabeli miliőben eszerint tehát még teljesen jogos volt a kérdés az ajtó túloldaláról, miszerint „meddig trónolsz még azon a vécén, édes fiam?”.

Egy pazarul díszített Zsolnay-féle vécécsésze, három virágmintás brit bili, valamint egy szájöblögető medencével kombinált mosdóasztal teszi teljessé az össz képet. Nem sokkal ezután számítástechnikai eszközök hívják fel a figyelmet a gondos mérnöki tervezés fontosságára. Számos zsebszámológép mellett örömmel fedeztem fel a jó öreg Commodore 64-et, amelyen ráadásul a Skála áruházlánc matricája hadakozik a papírneműekkel különösen kegyetlen időtényezővel. Odébb az operaház két eredeti (1884) szellőzőrácsa állja a vizsla tekinteteket, nem sokkal arrébb pedig a Zeneakadémia nagytermében működött központi porszívó réz csatlakozóelemeinek távolra szakadt testvére: íme, az épületgépészet nagy találkozása a magaskultúrával.

Nagyon érdekesek a magángyűjtők kincseinek kialakított vitrinek is. Van itt mechanikus számológép a hajdani Schlick gyárból, daráltszappan-adagoló, egészen konkrétan vibrátorra emlékeztető vibrátoros radír, sőt egy pompás nyomásmérő óra, amely alá ezt írták: „Ennyi maradt nagyapám, Feren czy Károly (Egeralja) 8 lóerős gőzgépéből – Ferenczi Márton, Kemenesszentmárton, 2010”. Van sok más csuda is. Gőzüzemű tűzjelző kolomp a szegedi kötélgyárból (korszerű muzeológiai elem: szabad megkongatni), jancsikályha cifra öntöttvasból, kétméteres réz oszlopfürdőkályha az 1910-es évekből, FÉG-bojler a gyerekkoromból, egy nemzetközi kéményseprőfigura-gyűjtemény sok malaccal és mérges galócákkal, szív alakú radiátor... Végül pedig, de nem utolsósorban egy úgynevezett körülmelegítő, amely szintén kádvizet fűtött valaha, de már a forró, nedves halál legcsekélyebb kockázata nélkül.

Magángyűjtők is segítettek