Előbb arról, hogy már az est kezdetén igazán hatalmába kerített az ünnepi hangulat a Duna partján. Frank Zappa-szeánszra érkeztünk a hajógyomorba, telt ház fogadott. A Zappa–Syrius Emlékzenekar koncertjének közepébe csöppentünk, és elégedetten konstatáltuk, hogy végre egy olyan koncert, ahol nem ásítás, órára pillantgatás vagy a pultnál abszolvált villámgyors lerészegedés jellemzi a decens polgári közönséget az előzenekar műsora alatt. Ez, mondjuk, érthető: a Zappa–Syrius Emlékzenekar olyan bulit rakott már az elejére, hogy őrület. A kicsivel több mint tizenkét esztendeje, 2000 őszén alakult banda anno a Medúza klub felkérésére állt össze, alkalmi célzattal, Frank Zappa hatvanadik születésnapjára. Ám az első koncert után látták, hogy ez jó, úgyhogy folytatták. Akkor még „csak” Zappa-klasszikusokat játszottak – a progresszió jegyében persze nem sima blattolás volt már az a program sem, hanem kreatív át-, illetve feldolgozások sorozata. Tíz év együttzenélés után viszont bővült a műsor, éspedig a Syrius kompozícióival. (A legendás zenekar munkáinak felhasználásával tavaly egyébként úgynevezett szcenírozott koncertet is adtak a MüPában, ebben a Szegedi Kortárs Balett is közreműködött.) A Vasicsek János, Vastag Gábor, Vincze Pál, Vojnits Attila, Szkladányi András, Lukács Gábor, Abbas Murád, Csizmadia Gábor és Bensó Pál alkotta zenekar hangolta tehát a közönséget hétfőn, hozzájuk csatlakozott még Takáts Tamás, Fekete Jenő, Pataki László és Török Ádám.

Zeneorgia – biztos van jobb szó arra, amit az emlékidézők műveltek a színpadon, de most nem jut eszünkbe. A csúcspont nekünk akkor jött el, mikor Orszáczky Jackie Tiszta szívvel-feldolgozását játszották; arra gondoltunk, hogy na, most kéne csendben maradni, a nézőtéren mármint, mindenkinek, hogy még a légy is elszégyellje magát, ha épp zümmögni akarna. Ez azért kijárna a kegyelmi pillanatoknak.

De hát ez a hétfő nem a csöndről szólt. A virtuóz Zappa–Syrius Emlékzenekar után, némi átállást követően ugyanis a másik Zappa-emlékzenekar jött, illetve robbant. A legendás zenész legendás zenekara, legalábbis annak egy „darabja” jött el Budapestre a One Size Fits All című európai turné keretében. Az evolúció dióhéjban: kezdetben volt a The Soul Giants, ebből lett a The Mothers, ebből pedig a nagymamás verzió. Közben azért rengeteg tag megfordult a csapatban... Mindenesetre a The Grandmothers of Invention összeállása is egy évfordulóhoz köthető: 2003-ban, Zappa halálának tizedik évfordulóján egy ugyancsak alkalmi (amúgy lipcsei) emlékbuli után a régi Mothers of Invention-tagok közül négyen úgy döntöttek, volna értelme folytatni a „szellemidézést”. A mester hívei is így gondolhatták, ugyanis a nagymamák azóta több százszor töltötték meg a vonatkozó kisebb-nagyobb klubhelyiségeket, hogy Zappa-örökbecsűkkel kényeztessék az ilyesmire fogékonyakat.

A siker most hétfőn sem maradt el. A már említett Napoleon Murphy Brock és Chris Garcia mellett Robbie Mangano (gitár, ének), Tom Fowler (basszusgitár) és a zseniális Don Preston (billentyű, ének) nagyon finom prog-dzsessz-rock cirkuszt varázsolt a színpadra úgy este tíz körül. A mintegy másfél órás előadásban egyszerűen minden a helyén volt. A harmadik dalnál már biztosak voltunk benne, hogy ennél jobb helyre nem jöhettünk volna ezen a hétfőn: a Carolina Hard-Core Ecstasy a földhöz vágott, cserébe viszont végig ott maradtunk élvezni ezt a zenei bacchanáliát. A Debra Kadabra után az I’m The Slime jött – aztán pedig egy szürreális intermezzo. Napoleon Murphy Brock közölte, hogy akkor most eljátszanák a Himnuszt – de simán lehet, hogy félreértettük, mert progresszió ide, átértelmezés oda: a néhány percben elővezetett, egyébként helyre kis zeneműnek a világon semmi köze nem volt a mi Himnuszunkhoz. A körülöttünk álldogálók arcán ugyancsak némi zavart fedeztünk fel, úgyhogy talán mégsem a mi angolunk volt a hibás.

De továbblendültünk hamar. Ebben az Oh No segített, meg a Trouble Every Day, és na pláne a Village of the Sun folyton vibráló feszültsége... A hosszan tartó, dzsesszes-rockos szimfóniáknak is beillő Zappa-szerzemények közül nekünk hétfő este ez, és a már a ráadásblokkban eltolt Pygmy Twylyte volt a kedvencünk. Ja, meg még az a pillanat, mikor Brock rappelni kezdett az ő narancssárga mikrofonjába, méghozzá a The Message című Grandmaster Flash-klasszikusból – egy kis crossover senkinek sem árt.

Lazaság, elképesztő invenciózusság, pozitív értelmű tiszteletlenség, abszolút kiszámíthatatlanság, vagyis állandó meglepetés – nekünk ezt jelenti Frank Zappa, és ezt jelenti az ő örökségét továbbvivő The Grandmothers of Invention is. Meg az univerzalitást. A turné (és egy régi Zappa-lemez) címével összhangban: ez a buli mindenkire passzolt.

Csajos tempót diktáltak a „nagymamák”