Grafika az egész világ

A Kogart Ház bemutatja a Kogart gyűjtemény grafikáit. Vagy annak egy részét. – Ez volna a kiállítás faksznik és értelmezhetetlen írásjelek nélküli címe, és ez lehetne az alkalmi gyűjtemény tartalma. Van mit kiállítani. Az alapítvány a modern és kortárs magyar grafika pazar kollekcióját szerezte meg évtizednyi története során, ebből valóban pompásan be lehet mutatni a műág negyvenöt utáni termését.

A Kogart Ház bemutatja a Kogart gyűjtemény grafikáit. Vagy annak egy részét. – Ez volna a kiállítás faksznik és értelmezhetetlen írásjelek nélküli címe, és ez lehetne az alkalmi gyűjtemény tartalma. Van mit kiállítani. Az alapítvány a modern és kortárs magyar grafika pazar kollekcióját szerezte meg évtizednyi története során, ebből valóban pompásan be lehet mutatni a műág negyvenöt utáni termését.

Például az ósdi művészettörténeti kronológiai rend alapján. Ennek mintha engedtek volna is itt-ott a kurátorok, Szalay Lajos és Kondor Béla remekei például egymás mellé kerültek a második emeleten. Annak a Szalaynak a tépett-lázadó háborús tusrajza, aki alkotója annak az eleddig fel nem dolgozott háború előtti-alatti nagy grafikusnemzedéknek, annak a Szalay – Lőrincz Gyula – Koffán generációnak, amely aztán ismerve-nem ismerve erős hatással volt a hatvanas évtized grafikai aranykorára. Kondorra, mint tudjuk, közvetlenül is Koffán révén, ez most is felfedezhető az újra látható Dózsa-sorozat szellemén.

Hogy aztán a Dózsa népe lap fájdalmasan ritmusos fríze, az Ágyúvontatók groteszkje, a Fegyvert vissza! rettenetes aszimmetriája, egyszóval a kondori dráma milyen követésre-meghaladásra késztette a következő kiváló generációt, az szintén felfedezhető a termekben. Csupán liftezni vagy lépcsőzni kell, hogy egyben lássuk a hetvenes nyolcvanas évek teljesítményét, lent Szemethy figurativitást szürrealitással kétségbe vonó, immár klasszikus Ulysses-rézkarcait, fent Szabados Árpád nem kevésbé talányosan töredékes ceruzarajzait, ismét máshol, távolabb Kovács Tamás Majomkirály-figuráit.

Az értelem keresését azért még nem adjuk fel. Minthogy Kéri Imre Caravaggio-mezzotintói, ez a hántolást borzolást-elmélyülést mesterfokon szemléltető drámai ciklus egyazon kis kabinetbe került Varga Zsófi nem kevésbé elmélyült és groteszk városlitográfiáival, felcsillan a lehetősége a technikai szempontoknak. Igaz, Deim Pál rézkarcainak már csak a kabinet bejáratával szemben jutott hely, közöttük másfajta művek, de a bábemberek akciója és akciótlansága oly változatos raszterekkel, foltokkal és ürességekkel jelenik meg, hogy mégiscsak látni véljük a sokszorosító művészetek felőli megközelítést mint alternatívát.

Holott már régen tudhatjuk, hogy mindez részünkről mihaszna akarnokság. A honlap és a szóróanyag felvezető szövege eleve bejelenti, hogy a kiállítás a műveket „kibillenti kanonizált szituációikból és rögzült értelmezési sémáikból”. Ez megtörtént. Legfeljebb a következő mellékmondat ígéretét keressük, miszerint teszi mindezt „új utakat nyitva a befogadás számára”. Katalógus, eligazító tábla nincs, a segédanyagok alapján sem a fél idézőjelbe tett romantika és utópia, sem a minden következmények nélkül felsorolt „árkádiák”, individuális mitológiák, belső emigráció és panteizmus nem azonosítható, nem számon kérhető.

A megszokott kurátori dominanciát csupán parodizáló szövegeket persze nem kellene figyelemre méltatni (a látogató ne is vegye figyelembe; párbajképtelenek), ha nem ugyanez az önjelölt ambíció szedte, trancsírozta volna fel magát a kiállított anyagot. Mert egy pillanatra se feledjük: a gyűjtött művek minősége külön-külön kiváló, megtekintésre érdemes. Nem tehet hát mást a látogató sem, mint hogy függetleníti magát a zavaros és magyarázat nélküli rendetlenségtől.

Jobb híján: haladjunk fel és le a technika szerint. Szabados említett, nyolcvanegyes rajzaitól le az akkor született Holló Anna tüllfinom és varázsosan impertinens ceruzakörképéiig. Onnan a román Marinciu tragikusan míves öregasszonyportréjáig, s tovább Sulyok Gabriella tussal és krétával bár, de rajzolt lapjaiig. Ha pedig beleütközünk veknikből és fekete zászlókból komponált installációkba, fotóba, Gyarmathy zománcozott vaslemezeibe és (mert ilyenünk is van, megmutatjuk alapon) a világsztár Oppenheim műanyag plasztikájába, gondoljunk a szövegekben feltételezett kánonnélküliségre. Mely szerint minden lehet grafika.

Magángyűjteményben feltétlenül. De gondoljunk bele: amilyen súlyos viselkedési hiba volna egy magángyűjtő ízlését, szuverén szempontjait kritizálni, legalább annyira ildomtalan az érdemes kollekciójából érdemtelen nyilvános tárlatot inszcenálni.

Pázmándi Antal: próbababa rózsaszínben. Festett terrakotta
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.