KO-val győz az iskola
A Miskolctól 50 kilométerre fekvő Ároktőre hirdették meg „munkabemutatójukat” a Káva drámatanárai és az Anblokk Egyesület társadalomkutatói. A hiányzó padtárs című előadást a falu általános iskolájának szokványos tornatermében játsszák: az ablak nyithatatlan, a linóleum csikorgós, a verejtékszag ül. Osztálytermi székekből kirakott nézőtérről figyeljük, mi történik Varga Attilával attól a naptól kezdve, hogy általános iskolájában megpróbál átjelentkezni a drámatagozatra az informatikáról, amit utál. A főszereplő a valódi nevén játszik (minthogy részben a történet is az övé), ugyanígy a színész-drámatanárok: Kardos János, az egyszerre szereplő és moderáló Takács Gábor, sőt a castingon válogatott amatőr cigány színészek, Edit, Richárd és Roland is.
A céljuk az, hogy az Anblokk kutatóinak diákinterjúi alapján készült produkciót minél több gimnazistához eljuttassák. Főleg olyanokhoz, akik az osztályukban alig vagy egyáltalán nem találkoznak roma gyerekekkel. Szolnokon, Salgótarjánban, Sárospatakon, Hódmezővásárhelyen és még négy vidéki városban alkalmanként három osztálynak játszanak majd – és remélhetőleg a tanároknak is. Az utóbbi azért volna hasznos, mert A hiányzó padtárs című projekt elsőre kissé rémisztő alcíme („Drámaalapú beavatkozás középiskolákban az iskolai szelekció, a kisebbségi tapasztalatok és a cigányozás jelenségeinek tudatosítására”) valójában nagyon egyszerű szándékot takar. Megmutatni, hogy milyen esélyei vannak egy halmozottan hátrányos helyzetű gyereknek a magyar oktatási rendszerben. Támogatók nélkül.
A „turnét” tíznapos műhelymunka előzte meg Ároktőn, és ahogy Takács Gábor mondja, kétharmad részben el is készültek vele. Ez a munkabemutató segít nekik lemérni, „átjön-e” a mondandójuk, jó pontokon állítják-e meg a történetet, képesek-e eléggé bevonni közönségüket a játékba. Merthogy ebben a fórumszínháznak nevezett közös gondolkodásban a játékmester az előadás bizonyos pillanataiban kérdez a nézőktől. Szavazásra kéri őket. Sőt néha azt is felajánlja nekik, hogy egy-egy visszapörgetett jelenetet játsszanak el másként, mint korábban a színész.
– Ennek semmi akadálya, fiam, tanulj meg akkor jövő szerdára két verset és három prózát – így rázza le például a darabbéli tanár Attilát, amikor a fiú összes bátorságát összekaparva megkéri, hogy vegye át magához a drámatagozatra. Ezt a párbeszédet többször is visszajátszatja a színészekkel Takács Gábor, a jelentkezők pedig Attila helyébe lépve „újrajátszhatják a meccset” a pedagógussal. A közönség már az előadás első percétől kezdve tudja, amit a főszereplő nem, hogy az elutasítások valójában nem az ő személyének szólnak. Amikor a drámatanár lehetetlen feltételekhez köti az átjelentkezését, akkor nem kimondottan vele akar kiszúrni, csak az igazgatónak szeretne megfelelni. A direktor ugyanis a kezdőjelenetként eljátszott tantestületi ülésen egyértelművé tette a kollégáinak: veszélybe kerül az állásuk, ha elvesztik a szülők bizalmát, és az iskolából megindul az elvándorlási hullám. Vagyis szigorúan meg kell tiltani az átjárást a hátrányos helyzetű, több foglalkozást igénylő gyerekeket gyűjtő informatikus osztály és a „gimnáziumba valók” drámás osztálya között.
Varga Attilának fogalma sincs minderről. A szüleinek sincs. Így tanácsot adni sem tudnak. – Ha gimnáziumba akarsz menni, fiam, intézd el – ennyire telik tőlük. Marad a pályaorientációs tanácsadás, amelyet Sereglei András rendező komolyan vehetetlenné karikíroz: a jelenetben a pszichológus vigyorogva rázza le a gyereket. De a pályaérettségi kérdőívet sem lehet túl komolyan venni, mert azt meg táncolós, csettintgetős, tapsolós performance-szá változtatják a színészek: gospelkórusként búgják el a haszontalan kérdéseket, a rájuk adható a, bé meg cé válaszokat. Bezzeg az általános iskolai osztályfőnök félreérthetetlen. Lebeszéli Attilát a gimnáziumról: oda úgyis a drámásokat veszik fel, óriási a követelmény, ráadásul mekkora terhet róna ezzel a szüleire.
Ahogy a fiúnak már az általános iskolában megkötötték a kezét (az előadásban nemcsak képletesen, hanem ugrálókötéllel is), úgy a gimnáziumi felvételin sincs esélye. Marad a helyi szakközép, amelyhez semmi kedve, el is kezd „rosszul viselkedni”. Megvonják az ösztöndíját, közben meghal az apja, egyre nagyobb lesz körülötte a zűr, és nincs hol kiadni a feszültséget. Attila ugrálókötelezik a tornatermi linóleumon, már kettőt pörget egy szökkenés alatt, úgy pattog, mint bokszbajnok a tétmeccs előtt. A színészkórus is egy Rocky-film slágerdalát harsogja. Attila vörösödik, fújtat, végül összerogy. A szereplők pedig rászámolnak: …nyolc, kilenc és tíz! KO-val győzött a magyar oktatási rendszer Varga Attila ellen.
Eddig a történet. Ebben az előadásban viszont nem megy itt le a függöny (nincs is), mert ekkor jön a java. A nézők köre. Játsszák el, beszéljék ki, hogyan alakulhatott volna a történet másként. A tantestületben, a felvételi bizottságban, az óraközi szünetben és odahaza. Mit tehetett volna magáért Attila? Mit tehettek volna érte a többiek? – Nem akarunk iskolai forradalmakat csinálni ezzel a projekttel, nem is hiszem, hogy képesek volnánk erre. Már akkor elégedettek lennénk, ha A hiányzó padtárs és a problémacsokra téma lenne a gyerekek között – magyarázza Takács Gábor. Aki most kollégáival együtt azon izgul, hogy a jórészt újságírókból, pedagógusokból és civil aktivistákból álló ároktői közönség után mit szól majd előadásukhoz az igazi. A gimnáziumi.
Aktív néző– aktív állampolgár?
A Fórum Színház az Elnyomottak Színháza nevű mozgalom egy irányzata, mindkettőt Augusto Boal brazil színházi szakember, rendező, politikai aktivista és népművelő fejlesztette ki. A nézők bevonására épülő előadásokon Boal szerint olyan stratégiákat próbálhatunk ki, amelyek később a társadalomban is változásokat generálhatnak. Aktivitásra sarkallnak, fejlesztik a személyiségünket, speciális dramaturgiájuknál fogva pedig különösen alkalmasak pedagógiai célokra.
