Az üzleti megfontolás egyszerű: míg egy átlagos kortárs regény „akár” 1500 és 3000 példány között is teljesíthet, addig a vers jobbára eladhatatlan. A novella pedig a kettő között bóklászik valahol. Kiadói oldalról valahogy így fest a villámjelentés. A Magvető, a Palatinus, a Jelenkor és a Kalligram képviselői abban nagyjából egyetértettek, hogy különféle olvasásszociológiai megfontolásokból a nagyregény vált a kortárs irodalmi könyvpiac húzóerejévé.

Az irodalmi múzeumban kiadók, kritikusok és szerzők keresték a választ a címben felvetett kérdésre

– Az olvasó annyit még hajlandó belefeccölni, hogy megvegye azt a három könyvet, amelyet az irodalmi díjak kiemelnek. Vagy beszerezze az Év regényét – magyarázza Mészáros Sándor. Hiszen mindenki szeret tájékozottnak látszani. Esterházy Harmonia Caelestis című nagyregényét is megvették 120 ezren, ebből háromezren olvasták el az első felét, hozott fel egy nyilvánvalóan eltúlzott példát annak érzékeltetésére, hogy az érdeklődés gyakorta megelőzi és helyettesíti is a befogadói élményt. Annyian szeretnék a polcukon tudni a szakma által fontosnak tartott és kitüntetett regényeket, hogy azok épp ettől válnak könyvsikerekké. A siker pedig további érdeklődést gerjeszt.

Effajta spirált azonban kizárólag csak a regény műfaja képes elindítani. A novella leginkább a fiatalok névjegye, és arra jó, hogy megjelenjenek vele a folyóiratok hasábjain, bekerüljenek a szakmai vérkeringésbe, és kiadják az első kötetüket. S hiába művelik egyre jobban a novellát, végül úgyis a regény felé terelik őket. Igazságtalan, de a legtöbb jó novellistát (Mikszáth, Móricz) is regényíróként tartjuk számon, pedig ez utóbbiban gyengébb teljesítményt nyújtottak. A novella sokkal művészibb forma, szűkebb teret nyit, és több türelmet, megfejtést igényel, míg a regény magával sodorja olvasóját. A novella addig volt izgalmas, amíg izgalmasak voltak a folyóiratok, hangzott el az újabb érv. A kánonok közötti harcok tették őket érdekessé, ma az esztétikai különbségek áttevődtek a politika térfelére, a kánon pedig egységesült. A folyóiratokat a megélhetésért folytatott küzdelem teszi egyformává.

– Jó, ha az irodalom lefelé keresi a boldogulást – magyarázta Reményi József Tamás, miért örül annak, hogy a Nők lapjával új felület nyílt meg a rövid próza közlésére. Ehhez csatlakozhatnának a napilapok is, amelyek újra felújíthatnák a tárcanovella fogalmát. Az viszont kiábrándító, amikor a marketingesek „felfelé fogalmaznak” a metróreklámokon, és mondjuk Frei Tamást próbálják kortárs szépíróként eladni. Pedig épp az igényes lektűr tölthetné ki a regény és a novella közötti űrt, csakhogy e tekintetben is hiány mutatkozik. A hazai lektűrírók viszonylag jó kezdés után hamar elerőtlenednek, képtelenek tartani a kezdeti színvonalt. Ez némiképp érthető is, hiszen a siker néha arra kényszeríti őket, hogy évente vagy még gyakrabban jöjjenek ki új kötettel. A megbízható igényességgel, pontos magyarsággal megírt művek jelenthetnék az átmenetet, amire azért is nagy szükség lenne, mert a jelenlegi lektűrrajongók (a Harry Potter- vagy vámpírkönyvek buzgó böngészői) elenyésző hányadából lesz a szépirodalom felé is átruccanó olvasó. Ez annak is betudható, hogy nem hívják fel a figyelmüket az alternatívára.

– A kereskedelem, ahol pedig lecsapódik a pénz, nulla marketinget fordít az irodalomra. Megelégszik azzal, hogy saját leértékeléseit reklámozza, amellyel voltaképpen a könyv értéktelenedését hirdeti – magyarázta Csordás Gábor. További probléma, hogy lámpással kell keresni a tévében a kultúrműsorokat, és a számos napilapból, a népszerű internetes portálokról is hiányzik az olvasmányos, eligazító kritika. A kiadók pénzhiány miatt csupán a véletlen, a suttogópropaganda vagy a szakmai siker (díjak, elismerések) reklámértékében bízhatnak. És némiképp irigykedve gondolnak nyugati társaikra. Például a Gallimard kiadóra, ahol egy szerkesztő csak azzal foglalkozik, hogy Nobeldíjhoz juttassa Milan Kunderát.

Mindez szerzői oldalról sem tűnik rózsásabbnak. Érzékelik a kiadók és kritikusok felől érkező nyomást, amely csak a regényt hajlandó igazi fokmérőnek tekinteni. Jó, amit írsz, de mikor fogsz valami nagyba?, teszik fel folyton a kérdést, ami végül odáig vezet, hogy az író is úgy érzi, saját magával szemben is elvárás, hogy mikor rukkol ki végre egy nagyregénnyel. Holott a művészi pálya sokkal öntörvényűbb. De ez a presszió próbálta átmutyizni Bodor Ádám novellafüzérét regénnyé, s ez bírta rá Mészölyt, hogy Hamisregény címen egybefüggő szöveggé dolgozza át rövidebb írásait. Az íróknak pedig nem marad más, mint a büszkeségük miatt is (és védve az e tekintetben jóval védtelenebb fiatalokat) önérzetesen kikérni maguknak azt a befogadói ostobaságot, amely a rövidebb műfajban képtelen meglátni a sikereset, a művészit, a maradandót. Pedig a regényírás életforma kérdése. Ahogy Parti Nagy Lajos hangsúlyozta: nem akármilyen eltökéltség kell ahhoz, hogy valaki tíz éven át ugyanabba a világba járjon be dolgozni. S elviselni, hogy végül az a világ kerül közelebb hozzá, mint a valóságos.

Garaczi László némiképp érteni vélte a kiadók igyekezetét. Hiszen egy-egy ismertebb kortárs szerző úgy három-négyezer körüli példányszámot képes elérni, az viszont tény, hogy ennél sokkal többen olvasnak. A kiadó tehát a lektűrrajongók táborából próbálja átcsábítani a piacképes keresletet, ott viszont a regény dominál. A lektűr szinte alig ismeri a novellát, afféle úri huncutságnak véli. A tévé és főként a telenovellák uralta olvasói ízlés ugyanis a rövid, lekerekített történetek ellen dolgozik. Ezek rajongói nem szeretnek túl hamar búcsút inteni a szereplőknek. És naponta várják a folytatást.