Ez utóbbi egyébként a ritkább, talán a kilencvenkettő körüli munkákra jellemző. Gyakoribb, hogy a festő építményeknek, sematikus magasházaknak kölcsönöz ilyen arcéleket – ha tetszik, megfordítva, építményekből (olykor sziklákból, olykor daruhorogból) nőnek ki a szemek, orrok, biggyeszett, vastag ajkak. Egyszóval szürreálisak. Időnként meghajlított, vastag lemez éleit képezik, mint a feketén ironikus Megértők című táblán, máskor hengereket fialó hengerek, mint a gyanúsan megértő Dinasztián. Volt idő – ez a kvázi gyűjteményes kiállításon most múltnak látszik –, amikor a megfestett térbeli abszurditások kinyomultak a valóságos térbe. Láttunk, most újra látunk spirálisra megtekert vásznat, falra akasztott csonka gúlát, eltorzított téglatestet élükön a talányos arcokkal, de ennek a piktúrának nem a térbeli kilengések biztosítják az elevenségét.

Elsősorban a festői változatosság. Szurcsik úgy képes egy mélyzöld felületet vörösesre koptatni, kockamonotóniát könnyed-színessé oldani, tájkörnyezetet romantikusfáradttá hangolni, hogy valamennyi képe látványélmény. Amely élmények természetesen viszonyba kerülnek – természetesen: tagadják, természetesen: provokálják – az önmagukban is változó arcokat. A figyelmes szemlélő ez utóbbit is észreveszi. Finom, apró lélektani különbségek, érzelmi elmozdulások lapulnak a kíméletlen abszurditások alatt.

A kiállítótárs, Boldi témaköre ehhez képest hatalmas. A művésznéven szerepeltetett, szereplő szobrász kiállít anyagyermek kompozíciókat, női aktokat, mitológiai figurákat és rollerező kisfiúkat, s Szent Ferencig terjedő tematikai változatosságát az anyag pazarsága koronázza meg. Szereti és fölényesen kezeli a szépséges köveket. Szürke erezetű márvány, májfoltos, pompás márvány, fenségesre csiszolt fekete gránit és hófehér, szűzi márvány – utoljára Borsos Miklós kiállításain láthattunk ilyen gazdagságot. Hogy mindezt kiélvezve, a nemes kövek látványától magunk is ünnepélyessé emelkedve is fokozatosan nő a hiányérzetünk, annak több oka van.

A negyvenegy éves szobrász következetesen stilizál. Formanyelvének alapja bizonyos előkubista felfogás, amely térgeometrikusan egyszerűsít: oszlopokká a lábakat, tojásdaddá a fejeket, pillérekké a leomló hajzuhatagokat. Ebben a rendszerben a kezek szükségszerűen mancsokká, a női és férfilábak tompa patákká válnak, amely elnehezülés nem volna baj, ha a tömbök nem aktivizálódnának. A Boldi-figurák azonban felettébb cselekvőek. Nagy hajat fésülnek, modellt eregetnek, szeretkeznek és rollert hajtanak – Szent Ferenc természetesen prédikál a madaraknak. Magyarán: a szobrász olyan érzelmi, sőt érzéki feladatokat ró a figuráira, amelyeket ezek sem az elvontság foka, sem a kő inerciája miatt nem akarnak teljesíteni. Ezért a szobrász rásegít, segédeszközökkel látja el őket.

Az, hogy csaknem minden szoborfejet kilencven fokban elfektet, csupán modorossággá válik. Lehanyatlik az anya, le a gyermek feje, legalább negyvenöt fokra döntve mereng a fésülködő, a hegedűt pengető, a prédikáló szent. De mind csücsörít. A szobrász mesteri pontossággal helyez el gyűrűs-vastag, vagy – ez a telitalálat – kis téglányi ajkakat az egyébként elnagyolt-stilizált fejeken. S ha még ez sem volna elegendő: ugyanez a részletező műgond a combok között. A hatalmas márványfi gura leegyszerűsített, súlyos, de a míves szeméremajak biztosított minden anya, minden fésülködő és minden Concerto esetében. Valamiképpen a tettre kész férfiasság minden maszkulin alakon; sajátos módon az Elesett harcoson is.

Röviden: anyagpompa, álmodernség, érzelgősség és erotika – szavatolt szobrászsikernek lehetünk a kortanúi.

A Boldi-figurák felettébb cselekvőek