Sőt a Google bájos rajzzal ünnepelte a szülinapot: a keresőoldal nevének betűi egy-egy emblematikus Agatha Christie-figurát idéztek, így például a „G”-ből a tojásfejű Poirot lett, a második „o”-ból női áldozat, a szóvégi „e”-ből pedig a kertész (aki valószínűleg mindent látott...).

Na, de nem arról volt szó, hogy a krimi egy alantas, populáris ponyvaműfaj, amit ugyan meg lehet tűrni, fogyasztását meg lehet éppen bocsátani, de szigorúan a keresztrejtvény szellemi szintjén kell kezelni és a „magasirodalomba” még véletlenül sem szabad beengedni?

Akkor meg mi végre ez az őrült ujjongás?

Nem lehet itt kiigazodni, sehogy se lehet. Mert ha az ember szívének kedves ízléstekintélyekhez fordul (ahogy kérdéses esetekben szokott), akkor sem tisztul a kép.

Százhúsz éve született Agatha Christie

Itt van például Szerb Antal, aki nagyjából akkor írja le (lesújtó) véleményét a krimi műfajáról, mikor a Tíz kicsi néger először jelenik meg (általában ez a Christie-mű bizonyul a közönségszavazásokon a legnépszerűbb darabnak). A detektívregény különvált az irodalomtól; olvasása ártatlannak látszó szórakozás, de valójában rejtett szadizmusunkat éljük ki benne; a krimi megfertőzte az ifjú nemzedékek lelkét; sőt Szerb még meg is siratja azt a sok olvasói energiát, amit e kártékony műfajra szánunk – a valódi irodalom élvezete helyett.

Ez eddig tiszta ügynek látszik. Ha legnépszerűbb (és általában legmegbízhatóbb) irodalomtörténészünk így lenézi, akkor a krimi bizonyosan a szellemi pórnép tápláléka. De akkor mit kezdjünk például azzal, amit Tandori Dezső ír Agatháról? A kiváló ízlésű író (aki már több, kis híján örökre elfeledett szerzőt visszavezetett az olvasókhoz – pl. Szép Ernő, Hunyady stb.) Christie-ről nem kevesebbet állít, mint hogy „ő a mai félmúltbeli Shakespeare”. Vagy mit kezdjünk T. S. Eliot rajongásával? És legfőképpen mit kezdjünk az eladott példányszámokkal, amelyek (állítólag) Shakespeare népszerűségét idézik? (Agathát és Williamet csak Isten tudta beelőzni a könyvesboltokban kétrészes regényfolyamával.)

Arról már nem is beszélve, hogy a posztmodern egyik kedves szórakozása volt szétszedni a klasszikus detektívtörténet gépezetetét, majd „metafizikai” vagy „anti-detektívtörténetként” rakni össze, hogy most csak Borges nevét említsük. E komoly férfiak annyit játszottak a komolytalan krimivel, hogy csaknem legalizálták e lenézett műfajt. Szóval akkor most mi van? Fertőzött lelkű, szadista, valódi irodalomhoz hülye az Agatha Christie-olvasó, vagy pedig a félmúlt Shakespeare-jének boldog és ízléses élvezője?

Egy ízben már volt szerencsém Méregkeverőnőnek csúfolni Lady Agathát, azért is, mert kiválóan értett a mérgekhez (még ápolónő korában mélyedt el a toxikus anyagok világában),másrészről azért, mert hát igaz, ami igaz: kevesen képesek olyan erős krimimérget keverni, amilyet ő tud. Letehetetlen rejtvényeket készít, olykor pazar és varázslatos betétekkel, tájleírásokkal, figurákkal, hangulatokkal, izgalmakkal. Badarság lenne őt elintézni egy legyintéssel, hiszen a kiszámítható szerkezet ellenére tehetsége lépten-nyomon megcsillan. Az én egyik kedvenc díszletem például Petra sziklába vájt, vörös és halott városa. Mikor hőseink a gyilkosságot megelőzően a sivatag felől lefelé lovagolnak a vörös sziklák labirintusában a halál völgyébe. Ezért már érdemes elolvasni egy könyvet, mert ilyet nem ír se kontár, se amatőr. Csak vérprofi.

Persze futószalagon gyártotta a mérget, volt egy saját és precíz receptje, és a végén már ripsz-ropsz megvolt a legújabb szállítmánnyal. Mégis megunhatatlan, a fene enné meg, képtelenség elunni!

Ha végül valaki az én véleményemre is kíváncsi lenne, akkor elárulom, nekem Christie „zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája”. Csodálom, mert teljesítménye valóban csodálatra méltó. És csakis csodálni lehet egy olyan írót, aki az olvasóval ilyen zökkenőmenetesen megtalálja a hangot. Még akkor is, ha szerintem ő inkább zseniális iparos, mint iparkodó zseni.

Legyen hát ő „ a bűn nagyasszonya”, „a halál hercegnője” vagy akár „a krimi királynője” is.Megérdemli. De a „rónák végtelenje” nekem bizony nem ő. A detektívregény történetének három legfényesebben világító csillaga, három császára, az örök triumvirátus számomra: Chandler, Block és Nesbo.

Mindazonáltal Lady Halálnak (kissé megkésve) boldog 120. szülinapot kívánok, őszintén és szívből, további sok sikert és olvasót, akár ő a közelmúlt Shakespeare-je, akár nem.