Karsai István félrehajtott fejjel, félszegen kióvakodik a függöny mögül és hamisan bár, de hamisítatlan Szép Ernő-szöveget mond. Majd a biztonság kedvéért elővesz hosszú zakója zsebéből egy névjegyet és a szivarzsebére tűzi. Ám hiába az elővigyázatosság, a főpróba második szünetében, a Kávécsarnok után egy idősebb hölgy harsányan teszi közzé fölfedezését: – Ezt Szép Ernő írta, nem a Verebes.

A meglepődés nem teljesen indokolatlan. A plakátok és szórólapok ugyan három egyfelvonásost ígérnek Szép Ernőtől, maga a műsor azonban inkább látszik szokásos kabarénak – történetesen Szép Ernő műveiből. A Kávécsarnok a kivétel. Ebbe nem énekel bele senki, nem dúsítják föl kuplékkal, Heilig Gábor zenéjével. Pregitzer Fruzsina és Beregi Péter kicsit fakón, de mértéktartó ízléssel adagolva az édesbús érzelmességet, adja elő a reggeli idillt a kávémérés özvegy tulajdonosnője és vén árva vendége között.

A másik két darabot talán nem ítélték elég erősnek ahhoz, hogy megálljon a maga lábán. Bár az sem kizárt, hogy a rendelkezésre álló színészi erőkben nem bízott eléggé a színház. A rendezést a korábban kiszemelt Cseke Pétertől átvevő direktor, Verebes István irányításával vegyes műfajú est jött létre. Hol kabarénak, hol zenés vígjátéknak tűnik föl. A betétdalok hol szorosabban, hol lazábban illeszkednek a cselekménybe. Általában ügyesnek mondható a szöveg összesimítása (dramaturg: Faragó Zsuzsa), az ügyesség azonban éppen ahhoz nem elegendő, hogy a jelenetek a humor és érzelmesség sajátosan Szép Ernő-i elegyét hozzák.

A három darabocska amúgy passzol egymáshoz, öszszefűzi őket a helyszín és a téma. Egy pesti üzlethelyiségben találkozik egy férfi és egy nő. Sóher kisemberek, pénzük nincs, csak szerény, de elérhetetlen vágyaik. A nőknek gyengén menő üzletük és hetilapokon kifinomult érzéseik vannak. A besodródó férfiak madárra, kuglófra, szivarra áhítoznak. Ám e földi javak csak a nővel együtt kaphatók. A jelenetekben alig történik több, mint hogy a dialógusokból kiderülnek a viszonyok, megmutatkoznak a nem túlságosan bonyolult jellemek. A lelki szegénység rengeteg árnyalata bujkál a stílusban, a beszédmódban, a nehézkes választékosságban, ahogyan rejtegetni is próbálják nyomorúságukat, és kérkednek is vele, meg ahogyan műveltebbnek, finomabbnak, elegánsabbnak akarnak látszani, mint amilyenek.

Az Isten madárkáiban Balázsovits Editből, az Idában Dobó Katából hiányoznak a fakó semmilyenséget, a félénk érdektelenséget színpadon megeleveníteni képes színek. Bár az Isten madárkáit Csoma Judit alighanem egyedül is eljátszhatná, vaskos fartömésekkel és nem kevésbé erőteljes színészi eszközökkel sodorja házasságba a félénk kanárirajongó statisztikust, akit Heller Tamás pontos kidolgozásban hoz színre.

Az est legnehezebben eljátszható darabja az Ida. A színlap ezt ígéri elsőnek, aztán mégis az előadás végére került. Ebben tényleg mindössze annyi történik, hogy kiderül a trafikoslánynak kelletlenül udvarló vőlegényféléről, hogy lopja a szivarokat. Dobó Kata nagyon igyekszik, hogy kislányos reménykedéssel és asszonyi aggodalommal, a menekülés hiábavaló vágyával betöltse a kis boltot és kicsi színházat, de csak a vergődő szenvedés szólal meg mindebből, és Aradi Tibor sem hoz ki különösebben izgalmas alakot a kártyás linkből, az ígérgető szivartolvajból. Viszont ebben a darabban lép, illetve ül a színre Lorán Lenke. A mama szerepében háromnegyed órán át jelentékenyen kötöget a színpad bal szélén. Egyszer hatásosan beszól egy utálatos vásárlónak (Dögölj meg! Pááá). Aztán ő leplezi le a lopást, övé a harsány poén. Neki lehet tapsolni.

Verebes István szemlátomást taktikusan, óvatosan, a törzsközönség szétkergetése nélkül próbálja átalakítani a hajdani Mikroszkóp arculatát. A három Szép Ernő-egyfelvonásos bemutatása erre félénk, még inkább félszeg kísérletnek látszik.

Pregitzer sem emeli meg az előadást