Csak még egy utóirat
– Tavasszal lemez, nyáron koncert, őszre pedig fi lm is lesz az egészből. Hogy sikerült összehozni ezt a monstre vállalkozást?
– 2009 tavaszán kezdtünk gondolkodni ezen az albumon, és akkor Cseh Tamással is beszéltünk róla. Úgy terveztük, hogy ő is szerepel majd rajta, hiszen az előadók közül többel dolgozott korábban is. Aztán nyáron közbeszólt a halála, úgyhogy újra kellett gondolni az elképzelést. Addigra viszont nagyjából összeállt a résztvevők listája, így ősszel elkezdődött a munka. Néhányukkal dolgoztam már együtt: öt évvel ezelőtt egy hasonló feldolgozáslemezt készítettünk az Illés együttes dalaiból.
– Mindenki maga választotta ki, hogy melyik dalt szeretné feldolgozni?
– Összeállítottam „egy ajánlott dalok listáját”, amelyet hála istennek a zenekarok nem vettek túl komolyan. Ehelyett megkeresték azokat a számokat, amelyek egyszerre tükrözik a saját zenei stílusukat és Cseh Tamás világát. Azt hittem, hogy a két korai lemez nagy slágerei lesznek hangsúlyosak, de tévedtem, a szórás sokkal nagyobb. Talán mert a tökéletesre csiszolt klasszikusokat nehéz felülmúlni, míg a későbbi, kevésbé ismert dalok rugalmasabb alapanyagot szolgáltattak.
– Ezek szerint van, akinek a feldolgozásában sikerült felülmúlnia az eredeti számot?
– Egy feldolgozásnak nem a reprodukálás, hanem az újraértelmezés az alapvető dolga. És ebben az értelemben van a lemeznek néhány rettentően meglepő és izgalmas pillanata. Például az Antoine és Désiré történelemkönyve című dal: egy kimondottan férfias nóta két énekesnő, Herczku Ági és Bognár Szilvi a cappella előadásában, tele bájjal, humorral, távolságtartással. Ezt én jobban szeretem az eredetinél. Hozzám egyébként azok a feldolgozások állnak a legközelebb, amelyek a Cseh Tamásra jellemző erős érzelmi telítettséget tükrözik. Többek közt ilyen a Képek dala Palya Bea előadásában – sőt, úgy érzem, hogy az utóbbi években ez a legizgalmasabb felvétele Beának. A Nincsen más mindig is örökzöld volt, meghaladhatatlannak tűnt; de a Balaton együttes mégis rá tudott tenni egy lapáttal. A Kistehén Melanko pedig kemény, punkos feldolgozását adja a melankolikus Budapest dalnak. Az egész lemezre érvényes, hogy miközben valamennyi előadó megkereste a maga érvényes és szubjektív hangütését, a dolog mélyén valahogy mégis kőkeményen ott rejlik Cseh Tamás.
– Egy eddig ismeretlen Cseh Tamás-szám is hallható a lemezen. Honnan került elő a felvétel?
– Bár úgy tűnt, hogy nem valósulhat meg, amit Kiss Ferenccel, a lemez kiadójával elképzeltünk, a sors úgy hozta, hogy Cseh Tamás mégis szerepel a lemezen. Egykori zenei rendezője, Péterdi Péter tudomást szerzett a munkálatokról, és megkeresett minket azzal, hogy mi lenne, ha egy archív, félkész Cseh Tamás-felvételt most készre hangszerelne, befejezne. Így született meg a lemezzáró Szomszédom cse ta című dal, az eredeti éneksáv alá kevert billentyű-, gitár-, fuvola- és vokálszólamokkal. Ez, ugye, most készült, mégis sikerült hitelesen megidézni a hetvenes évek levegőjét. A koncertet is ez a szám zárja majd, a kivetítőn egy képsorozattal, a színpadon pedig a nyolcvan résztvevő zenésszel. Fejet hajtva Cseh Tamás előtt.
– Cseh Tamás friss szellő volt a hetvenes évek áporodott levegőjében. Azóta eltelt harminc év – mitől aktuális még mindig, vagy újra?
– Hadd közelítsek ehhez egy személyes élményen keresztül. Amikor 1977-ben megjelent első lemeze, a Levél nővéremnek, életem egyik legdrámaibb korszakát éltem. A túlélésben jelentős szerepe volt ennek a lemeznek; komoly kapaszkodóul szolgált. De ugyanezt a kapaszkodót kerestem a későbbi lemezeiben is, és gyakran meg is találtam. Nem gondolom, hogy csak a hetvenes évek végén alkotott maradandót. Cseh Tamást manapság többen próbálják abba a skatulyába belegyömöszölni, hogy ő a Kádár-rendszer megmondó dalnoka, a hatvanas évek nagy generációjának az ikonja. Ezzel szemben a dalaiban – és itt egyszerre gondolok a dalszövegre, a zenére és az előadásmódra – feltűnik valami, ami ezeken felülemelkedik, ami egyetemes, tiszta költészet. Egy hangulat, egy kép, egy érzés, egy olyan sűrített pillanat, amelybe bárki bele tud kapaszkodni, ideológiától, kortól függetlenül. Ezért hiszem, hogy az életműve a mai fiatalok számára is érvényes lehet. Talán furcsán hangzik, de a lemezen szereplő zenészek között volt, aki nem ismerte alaposabban a dalait. Honnan is ismerte volna? – a rádió nem nagyon játszotta, a sajtó sem követte, valójában sokkal szűkebb körben volt ismert, mint ahogy a rajongói gondolnák. A kilencvenes évek után készült lemezeiről alig lehetett tudni. De amikor ezek a fiatal zenészek belevetették magukat az addig csak módjával ismert életműbe, rögtön megnyílt számukra, és könnyen megtalálták a legfontosabb kapcsolódási pontokat.
– Halála után a politika rögtön megpróbálta kisajátítani Cseh Tamás személyét, már a temetésén művészhősnek és jó ellenzéki katonának titulálva.
– Olyan ez, mint ahogy József Attilából egyszer csak proletárköltő lett.
– Nem tartanak attól, hogy az emlékezés politikai színezetet ölt?
– Sajnos nekem is feltűnt, hogy most hirtelen mennyien szeretnék kisajátítani Cseh Tamást, és ezt roppant szomorúnak tartom. Én azt gondolom, hogy a zenéjének a világon semmi köze nincs ahhoz, amit egy politikai kör ki akar belőle olvasni a maga érvényesülése érdekében. Tőlem az effajta gondolkodásmód teljesen idegen. Soha nem érdekelt, hogy azok a zenészek, akikkel dolgozom, milyen ideológiát vallanak – az Illés-albumnál sem érdekelt, és most sem. Cseh Tamás számomra nettó költészet, nem pedig politika. Hallgatni kell.
