Hajnalig rózsám, háromezerért

Szomorú sorsra juthat az UNESCO-védjegy-várományos magyar táncházmozgalom, ha a kultúr- és oktatáspolitika és a média nem ismeri el: a táncházak a nemzeti kultúra részei, amelyeket ápolni kell, nem eltakarni.

A magyar táncházmozgalom 1972–73-ban indult, alulról, és rég nem látott pezsgést, frissességet vitt a korabeli közművelődési dagonyába. A start, majd a sikeres folytatás nem kisrészt Martin György táncfolkloristának köszönhető, aki a népdalmentő Bartók és Kodály módján, csak persze más technikával gyűjtötte, és igyekezett hozzáférhetővé tenni a néptánckincset. Ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy a kiveszőfélben lévő népi hagyományok hétköznapi adaptálásához, életben tartásához meglegyen a tudományos háttér.

A mozgalom óriási utat tett meg. Budapesten és a nagyobb vidéki városokban ma már nem telhet el úgy nap, hogy ne volna legalább egy táncházi összevejövetel, és bár – részben a politikai és gazdasági változások miatt –a mostani lendület azért nem akkora, mint a 70-80-as évekbeli volt, még mindig legalább százezer ember életének a része. És már nem is csak a művházakban, mint azelőtt: a néptánc bevonult más kultúrterekbe, amilyen (Budapesten) elsősorban a Gödör Klub, a Dürer kert, a Pilinszky Café, és persze a kifejezetten profilbarát Fonó.

A táncházaknak köszönhető nem mellesleg az is, hogy a népzenét és a néptáncot ma már egyetemi szinten oktatják. Végül pedig, de nem utolsósorban: a magyar táncházi pedagógia módszertana szeptemberben – a várakozások szerint – UNESCO-védjegyet kap, mint olyan metodika, amely minden ízében alkalmas a világ szellemi és kulturális örökségének terjesztésére, amely gyakorlatilag a világ összes pontján működhet, ahol szeretnek táncolni és zenélni.

A mozgalom köszöni, jól van, vagy mondjuk úgy: megvan – összegezte a helyzetet Sándor Ildikó, a Hagyományok Házában működő Népművészeti Módszertani Műhely folklór osztályának vezetője. De úgy látja, egyre több az aggasztó jel. Mindenekelőtt az, hogy a hivatalos kultúrpolitikában perifériára szorult – ennek egyik legékesebb bizonyítéka, hogy a márciusi, XXIX. Országos Táncháztalálkozó szervezői, most először nem tudták elérni, hogy kiemelt állami rendezvényként kezeljék a tizenötezer szereplős programot, vagyis ne kelljen bérleti díjat fizetniük a Papp László Arénáért. Majdnem 27 millió forintba került a ház, a pénzt a szervezők és a fellépők állták.

De általában is egyre kevesebb jut, a legutóbbi állami pályázaton (Tengertánc 2009) a népművészet valamenynyi ágának összesen se jutott több 144 milliónál. A támogatások egyenként szégyellnivalóan szánalmasak voltak, akadtak olyan nagy hagyományú, kiváló táncházak, amelyek alig 2-300 ezer forintot nyertek, az éves működéshez szükséges összeg tizedét –, pedig, ahogy a kultúra más területein, itt sem lehet tisztességesen megélni központi, önkormányzati támogatások nélkül. Különös tekintettel arra, hogy a közönség egyáltalán nem jómódú, tehát nem lehet anélkül pluszköltségeket ráverni, hogy el ne riasszák. Ráadásul ezen a kultúrfront vonalon még a mecenatúra sem igen működik. Az eredmény: a táncházban hivatásszerűen közreműködők hihetetlenül szerény javadalmazásért ropják-húzzák hajnalig – a zenészek például alkalmanként 3-4000 forinttal is kénytelenek beérni. Vagy megszoknak, vagy megszöknek.

Pedig az értékőrzésen túl azt sem ártana felismerni a pénzekről döntőknek, hogy sok kistelepülésen gyakorlatilag nincs más tisztességes kulturális/ közösségi opció, mint a helyi népdalkör, néptánckör, citerakör, stb. Ha ezek nem élik túl, akkor tényleg csak a kocsma marad, a nyerőgépekkel – figyelmeztetett az osztályvezető.

Sándor Ildikó az oktatás felelősségét is fi rtatja. A Nemzeti Alaptantervbe ugyan 1998-ben beillesztették a hon- és népismeretet, valamint a néptáncot, alig néhány év múlva azonban az iskolák (tisztelet a kivételnek), már azon kezdtek mesterkedni, hogyan tudnák kihagyni az oktatásból e tárgyakat: többnyire matematika- vagy nyelvtanórákat illesztenek be a helyükre. Ezt a közönyt vagy elfordulást látni a médiában is, közszolgálatiban, kereskedelmiben egyaránt. Annak ellenére, hogy az egyik kereskedelmi adó tehetségkutató versenyén négy népi produkció is döntős lett, ami azt jelzi, hogy a magyar publikum még mindig kíváncsi a népművészetre. Az ünnepek azonban hamar elmúlnak: azok a fiatalok, akik otthon nem kapnak inspirációt, mintát, egyre nehezebben kerülnek kapcsolatba a népi kultúrával – így félő, hogy egyszer csak a táncházakból is elfogy az utánpótlás.

A táncházaknak is megvan a maguk változó divatja. Mostanában a viszonylag könnyen elsajátítható moldvai táncok, a nemrég „felfedezett”, tehát a sok erdélyihez képet újdonságként ható gömöri táncok a legkurrensebbek, a középhaladóknál pedig az erdélyi cigány táncok, főként az őrkőiek a favoritok, amelyekhez a lassan nemzetközi hírűvé vált szászcsávási banda húzza a talpalávalót. Egy táncházi oktató évente öt-hatféle táncot elsajátíttatni különböző korú, képességű növendékeivel.

A világ szellemi kulturális örökségének része
A világ szellemi kulturális örökségének része
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.