Nézzük hát, mit mutat az ország legnagyobb kultúrtere egy átlagos kedden, kora délután

Népszabadság - Kovács Bence

Kedd délután volt, két óra, a greenwichi középidő szerint azonban éppen egy. Köd volt, és Dél-Pest egén szürke felhők úsztak lomhán Észak-Pest ege felé, néha fordítva. Nem sodort nejlonzacskókat a szél, lesoványodott kutyák sem vonítottak szívszorítóan, viszont mögöttem hatalmas gödör tátongott, mellette a tádzsik mauzóleumra emlékeztető Nemzeti Színház magaslott, amelyet legalább egy oldalról hamarosan el fog takarni a gödörre épülő grandiózus, Millennium Towers nevű irodakomplexum. Egy szó, mint száz, a MüPa előtt álltam, és speciel arra voltam roppant kíváncsi, mit mutat az ország legnagyobb kultúrtere ilyentájt. Nézzük hát.

Pazar tér fogadott, gazdag üvegzettel és a hajdani MSZMP komolyabb filiáléiban szokásos, gigantikus, vörös szőnyegzettel. Köröttem csend volt és klassz, modern bútorok; az egyik ilyen klassz asztalnál három nyílt tekintetű fiatal laptopozott, egészen bizonyosan a kultúra fodros vizein eveztek éppen, a többi asztalnál azonban annyira nem evezett senki sehol, hogy a leglogikusabb kérdésnek pillanatnyilag az tűnt, vajon ezek hárman miért igen.

Jobbra innen plafonig tágul a tér, adott esetben egy holdrakétát is el lehetne helyezni anélkül, hogy bárkit meg kellene kérni, fáradjon kicsit odébb. Van ugyan középtájt egy könyvesbolt, amelyet persze ki kéne iktatni a rakétázáshoz, de az üzlet forgalmát nézve ez se lett volna feltűnő, legalábbis akkor. A nagyjából ezer négyzetméternyi enteriőrben némileg felkerekítve hat ember nem csinált semmi különöset, csak a Ludwig Múzeum bejáratánál bukkant fel időnként néhány úgynevezett művészetkedvelő.

Az egyik zugolyban felcsillant a remény, hogy összeakadhatok végre egy életvidám csoportosulással, amely valami számomra is érthető dolgot művel, mondjuk ürmös pálinkákat iszik sörrel - egy étterembe botlottam ugyanis, amely az ígéretes Bohém nevet viseli. De csalódnom kellett, e csinos és vonzó lokálban is csak hárman lézengtek, ráadásul tonikot ittak, ajvé.

Akár egy fontos ügyben eljáró járási tanácsi másodtitkár a fővárosi első titkárhoz igyekezvén, úgy hágtam fel megilletődve az úgyszintén nagyon vörös szőnyegen a következő etázsra. Még feneketlenebb csend fogadott. Kezdett lehangoló lenni ez a reménytelen üresség, még szerencse, hogy a Fesztiválszínház csukott ruhatára előtt felfedeztem a leggusztusosabb szemetest, amit közösségi térben valaha láttam, majd az erkélyen a legpofásabb hamutartót, amellyel erkélyen valaha dolgom volt - azért van itt látnivaló ilyenkor is - nyugodtam meg kissé.

Hát még eggyel feljebb! Itt van például egy remek orgonaszimulátor fejhallgatókkal, ki lehet próbálni, lehet huzigálni a regisztereket, de nyilván elnéztem valamit, mert hiába próbáltam hűen követni a használati utasítást, az istenért sem szólalt meg nekem. Nem úgy, mint az eggyel még feljebb látható, remek Silverstein-zongora. Óvatosan kinyitottam a fedelét, halkan leütöttem a legközelebb eső billentyűt, és már-már azon voltam, hogy előadok egy melódiát, de aztán belém villant, hogyan hatna a zenekultúra e megszentelt csarnokában a "Még azt mondják, nem illik..." egy szólamban, három ujjal. Még azt mondják, nem illik - rezzentem össze, és visszacsuktam a fedelet. Később jöttem rá, hogy senki se mondta volna, de mindegy, mert megláttam a magas szesztartalmú italok ígéretével kecsegtető Teraszbüfé feliratú táblát.

Embert próbáló percek jöttek. Hosszú percekig kaptattam felfelé egy puhán burkolt, keskeny, sejtelmes fényű lépcsősoron; mintha egy kísértetkastély tornyában másztam volna felfelé, hogy aztán a csúcsra érve átváltozzak farkasemberré vagy lúdvérccé, noha a magam részéről csak egy nyomorult sört akartam. De bizony hiába: remegő lábbal, kicserepesedett szájjal, lihegve kellett szembesülnöm a borzasztó valósággal, hogy nemcsak hogy sör nincs, de büfé se: zárva.

Újabb hosszú, nehéz percek teltek el, de végül sikerült viszszatérnem a klinikai halál állapotából, így felfedezhettem, micsoda páratlan panoráma nyílik innen a tetőről kies fővárosunkra. Mindenkinek csak ajánlani tudom e látványt; a képbe egy ponton ugyan erősen beletakar a Nemzeti Színház, amely - emlékszünk: - tádzsik mauzóleumra emlékeztet, de jó időben, tehát ha nincs köd, és Dél-Pest egén nem úsznak szürke felhők lomhán Észak-Pest ege felé, néha fordítva, akkor akár Óbudáig is ellátni.