Életképek
Szabó Bernadett Pedig hópárducból már csak pár ezer példány van a Földön, a humanoidokból viszont - jöhet népirtás, földrengés, esetleg szimpla kis polgárháború - még így is akad vagy hat-hétmilliárd. Az idei World Press Photóra érkezők azonban láthatólag nem a természetfotókat nézegetni jöttek a Millenárisra, hanem - a képek előtti vizsla koncentrációt látva - sokkolódni. Van is mitől.

Fu Yongjun sorozata még majdnem andalít. Egy barackfa színeváltozásait mutatja meg, amely a Nyugati-tó partján álldogál - ha gyakran forgatunk egyjüanos bankjegyet, ismerős lehet a hely. Li Jiejun portrésorozatánál már keményedik a helyzet, de még mindig az iszonyaton innen vagyunk: világhíres fotók remake-jei láthatók - Joe Rosenthalt A dicsőség zászlaja, Capát A milicista halála és a Normandiai partraszállás, Eisenstaedtet a Győzelem napi csók idézi -, a képek hőseit játékfigurák alakítják. Szép és vicces, ha nem is okvetlenül vidám idézőjel.

Hogy aztán jöjjön a durvulás. Lissette Lemus fotójával kapcsolatban nem is maga a kép okozza a legnagyobb döbbenetet, pedig: egy fekete Volkswagen kisbusz ablakaihoz megannyi kíváncsi gyermekorr nyomódik, mind kifelé néznek, az utcára, ahol speciel két iskolatársuk anyja fekszik kiterítve, feje alatt vértócsa. Mégis, a képaláírás az igazán hátborzongató: 1. díj, hétköznapok kategória. El Salvadorban járunk ugyanis, ahol naponta átlagosan tíz gyilkosság történik.

Anthony Suau, a Time magazin amerikai fotóriporterének képe, amely a 2008. év sajtófotója díjat nyerte. Robert Kole nyomozó ellenőrzi, hogy a gazdasági válság miatt kilakoltatott család valóban elhagyta-e otthonát Clevelandben
Fotó - Anthony Suau Ezen a ponton adjuk fel a módszeres végigséta elvét, és csapongunk kicsit. Látunk a kilakoltató rendőröknek ellenálló anyát, karján meztelen gyermekével, tüntető férfit a katonákkal szemben, csuklóján piros valami csordogál; a tavaly novemberi, Mumbaiban történt terroristatámadás pillanatait pedig Sebastian D'Souza idézi elénk. Walter Estrada és Yasogushi Chiba is a kenyai etnikai villongásokat mutatja meg a világnak, csak más-más aspektusból. Előbbi a "torokra tapadó bakancs - véres fogsor - riadt kiskölök - elszánt utcai gerilla" kombót választotta, utóbbi viszont a hagyományokat őrző, úgynevezett tisztességes háborút: íjjal felfegyverzett maszáj harcosok egy domboldalról lövögetik a többieket, nincs trancsír, közelharc és egyebek.

Akárhogy is, idén kevesebb holttestbe botlunk a Millenárison, mint mondjuk tavaly, a borzalmak viszont tartják előkelő helyüket, és ez valahol természetes is. Az orosz-grúz konfliktust, a szecsuáni földrengés következményeit, a hajléktalanproblémát, a rákos albínókat vagy épp a hondurasi szexmunkásokat bemutató sorozatok egyébként is figyelemvonzóbbak, mint például az autista gyermekeit egyedül nevelő anya története, vagy az amúgy remek sportfotók.

Az év sajtófotójának választott Anthony Suau-kép, bár nagyon rendben van, elsőre mégsem üt nagyot: egy clevelandi detektív lopakodik egy feldúlt lakásban. A kísérőszövegből derül ki, miért ez lett az év képe: egy a hitelbe belerokkant, majd kilakoltatott család házában történik mindez, hümmögünk, na igen, a gazdasági válság odaver. Ugyanígy vagyunk a munka nélküli fekete férfi meggyötört arcával, a tanácstalannak tűnő brókerekkel is vagy éppen Callie Shell szériájával, amely Barack Obamához kapcsolódó életképekből áll: a fotó mögötti történet legalább olyan fontos, mint maga a kép. Hiszen azért sajtófotó.

Épp ezért kár, hogy a Jonathan Torgovnik gépéből kipattant sorozat, vagyis Amato úr New York-i magánszínházának édesbús képi története előtt kevesebben álldogálnak, mint a soknapos vízi hullát ábrázoló fotó előtt. A próbára a nézőtéren egyedül várakozó, az ebédjét magányosan, papírtányérról fogyasztó, a közvetlenül a premier előtt a színpad alatti vezérlőben baseballközvetítést néző öregúr az idei szezonban már ki sem nyitotta színházát. Ez is válságsztori. Azt pedig végképp hagyjuk, búcsúzólag hányan állnak meg a szerencsétlen nautiluscsiga, ugrópók, kaffer szarvasvarjú és a vörös szemű levelibéka makrózott képe előtt. Pedig a súlyos szenvedésmenü után jól jön a laza desszert.

Kapcsolódó cikkek: 'Fotós vagyok, nem terrorista' | A Zürichi-tó is befagy | Visszavonták az Év természetfotósa címet a tavalyi nyertestől | Hangyányi világsiker | Újabb rekord a sajtófotó-pályázaton