Mátyás Irén öröksége
Akit érdekel a magyar színházi élet, az pontosan tudja, mit vesztettünk a hosszú betegség után kedden 61 éves korában távozott Mátyás Irén halálával. Nyaranta megbízható hétvégi célpont volt Zsámbék. Valaha a romtemplom környéke, utóbb az egykori szovjet rakétabázis. Férjével, Bicskei Gáborral 1983-ban hozták létre a Zsámbéki Szombatok rendezvénysorozatát, és persze a szombatok hamarosan csütörtöktől vasárnapig tartó hétvégékké bővültek. Férje korai halála után, 1990-től egyedül folytatta az egyik legizgalmasabb nyári színházi játszóhely szervezését.
A műsorfüzetekben évről évre mintegy beszámolt halott férjének – két éve, 2011-ben például egyebek közt így: „A történet első hét évében a Te szenvedélyedből született és működött ez az egész. Annyi szenvedélyt töltöttél bele abban a hét évben, hogy elég volt négyszer hét évre. Mert a huszonnyolcadik nyár kezdődik.”
Márpedig a napi közelharcokhoz is bőven kellett szenvedély. Mert ahogy az lenni szokott, minél szélesebb körű nemzetközi kapcsolatokra tett szert, minél nagyobb sikereket ért el Zsámbék a színházi világban, a helyi önkormányzatnál annál kevésbé értették és támogatták ezt a hatalmas vállalkozást. A helyére pályázó irigyei persze annál inkább támadtak. Lehet, hogy a napi küzdelmekben való helytállás, kitartás és leleményesség több energiát igényelt, mint az egésznek a célja és értelme, a művészeti teljesítmény. (Harminc év harcairól tanulságos interjú olvasható a Színház folyóirat tavaly decemberi számában Mátyás Irénnel.)
Folytonos veszélyhelyzetben, abszurd finanszírozási körülmények között, általában az anyagi ellehetetlenülés szélén a puszta fennmaradás is csodának számít. De az igazi eredmény mégis a hely szellemének, stílusának, egyedi jellegének megteremtése volt. Termékenynek, hiánypótlónak bizonyult az a gondolat, amellyel férje, Bicskei Gábor a Játékszín igazgatásához is hozzáfogott még a nyolcvanas évek elején, s amelyet aztán Zsámbékon sikerült kibontakoztatni. A kiindulás igen egyszerű volt: „...a kőszínházak mellett szükség van egy olyan helyre, amely más jellegű, alternatív előadásoknak ad otthont” – ahogyan az említett interjúban Mátyás Irén fogalmazott. Ebből fejlődött ki az évtizedek során olyan nagyvonalú koncepció, amely ma is a színházi világ nélkülözhetetlen helyévé teszi Zsámbékot, amikor már éppen nincs hiány alternatív előadásokból.
Merészség és főképp biztos érzék kellett ahhoz, hogy sokakat vonzó sikerprodukcióktól egészen ezoterikus kísérletekig terjedő skálán minden nyárnak meglegyen a különlegessége, a sajátos vonzereje. Születtek nemzetközi együttműködésben nagy, látványos előadások egykor a romtemplomnál (Maia Morgensternt láthattuk a Bánk bánban Gertrudisként Kulka János Bánkja mellett, Bocsárdi László rendezésében), érkeztek határon túli magyar produkciók, rendszeresen készítenek előadásokat a színházi egyetemek hallgatói. Volt előadás, ahová alig lehetett beférni, volt, ahol tízen ha ültünk az egykori szovjet rakétabázis bunkerében. Az érdekesség mindig biztos volt, és többnyire a minőség is.
Zsámbékon, még a romtemplomnál láttam először Vidnyánszky Attila beregszászi Az ember tragédiája-előadását, aztán a rakétabázison találkozhattam újabb Tragédia-elképzelésével és nagyon izgalmas Három nővérével. Ugyanitt találkoztam először Schilling Árpád rendezésével. Csak a rakétabázison volt látható nyaranta és egyre nagyobb érdeklődés mellett Máté Gábor 2004-ben végzett osztályának egy-egy tagját bemutató sorozata.
Mátyás Irén nemcsak a hiányt hagyta maga után, de súlyos örökséget is. Csak legyen, aki gazdálkodni tud vele.
