És gyönyörülete. Olyannyira, hogy annak idején teljesen felújíttatta, ma is működik. Igaz, ami igaz, Mokka is a „nagyok” közelében él, persze a szeretni való, édesen pimaszkodó kölyöktacskónak kisebb gondja is nagyobb, mint hogy csip-csup történelmi anekdotákkal, kitekintésekkel bíbelődjön. Megteszi azt helyette a gazdi, neki elég ő, no meg a körbeugrált festőállvány, soktucatnyi kép, ezernyi könyv és a míves kályha mint biztos pontok az életében. Terézvárosban, a budapesti művészvilág kellős közepén, a műteremtől a pesti Broadwayig – és vissza. Nem egy kutyavilág, annyi szent.

„Nem rajtam múlott, itt születtem”– mondja imádott Terézvárosáról Kádár János Miklós

Amikor Kádár János 1988 áprilisában, életében először és utoljára, találkozott Kádár Jánossal, már Miklós is volt. Ez nem is lehetett másképp akkoriban. „Ez a név már foglalt” –bökte oda az ÉS szerkesztője az ifjú Kádárnak, amikor az valamikor a 70-es évek elején publikálni kezdett a lapban. S hát Szőnyi István-tanítvány ide, Bernáth Aurél-növendék oda, így lett Kádár Jánosból először Kádár J. Miklós. No de egy Töhötöm és Piusz keresztnevekkel is arisztokratikussá formált festőművész miért ne használhatná becsületes, valós monogramját egészében kimondva-kiírva? Azóta Kádár János Miklósként jegyzi a művészettörténet az 1961-ben festő-rajztanárként végzett alkotót, a jelenkor jeles nagymesterét.

No már most az is elmondandó, hogy Terézváros Munkácsy Mihály-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével ékesített díszpolgára a Nobel-díjra vágyik, amit festőművészként persze nem kaphat meg soha. Elég lenne az összeg is – neveti el magát a sok más mellett ma már csak a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Karának egyetemi tanára. Aki megismeri, hamar rájön: az egykori főtitkár névriválisa nemcsak az ecset embere. Szavaival, személyiségével is elbűvöli hallgatóságát.

Persze a sorolni is sok szakmai testületi tagság, vezető tisztség mellett a kitüntetések is fontosak, lehet büszke rájuk az ember. Hogy dilemma-e a hatalomtól elismerést kapni? Azt mondják, a díjakat nem kapják, hanem adják. De azért általában azok kapják, akik megérdemlik, s néhányan persze azok, akik kitalpalták, hogy megérdemeljék. A Kossuth-díjat már vagy hatvan éve adományozzák, a fonónőtől Kodályig mindenki ott van a névsorban… Megérdemelték? Kár is a kérdést feltenni.

„Nem rajtam múlott, de itt születtem” – élcelődik terézvárosi polgárságáról, ahová egész életében kötődött, s kevés kivétellel mindig is itt élt vagy dolgozott. Hét évtizedet, melyből egyet letagadhatna, s le is tagad, ha csak teheti. „Intellektuális beállítottságú, expresszív megjelenésű festészete napjaink aktuális társadalmi, erkölcsi kérdéseit taglalja. Meseképeit irónia, humor, kritikai élesség és a groteszk iránti vonzalom színesíti” – írták róla. Igen, de jó húsz éve, igazít ki merengőn.

Kétségtelen: ma is érdeklik a társadalom kérdései. Már hogyne érdekelnék, hiszen itt él, róla is szól a körülölelő vagy szorongató világ. Egy ország, amelyből elveszett a humor. Tele van aggodalommal. Mert mindent átsző a bizalmatlanság: ma egy zsidó, egy cigány vagy egy politikai vicc személyes sértés vagy rasszizmus, vagy végletesen általánosító bélyeg. S hogy lehet ezt megfesteni? Csakis humorral. „Hiába, ilyen alkat vagyok.” És sármosan kritikai.

1988. április. Kádár János, az MSZMP főtitkára fehér házi találkozóra hívja a szellemi elitet, tudósokat, rektorokat, művészeket, sok mindenkit. Ott ül Kádár János Miklós is, a főtitkár mellett pedig az egy hónapra rá igazságügyi miniszterré kinevezett Kulcsár Kálmán a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárhelyetteseként. Kádár hosszú, másfél órás értekezése inkább egy se füle, se farka, álmosító monológ, mint összefogott elemzés. Kulcsár is elbóbiskol, amikor honnan, honnan nem, fiatal lányok friss, puha pogácsával érkeznek. Az elit illatra ébred, a főtitkárhelyettes is: átnyúl, s míg a főtitkár expozál, ő nem exkuzál. Csak majszol hosszan, álmosan. A mester este a feleségének csak annyit mond: összedőlt a rendszer… Persze nem feltétlenül az ellenzéki prófécia szól belőle, csak a művészi érzékenység, talán a jövendő megsejtése. Pláne hogy a találkozó végén Kádár még el is viccelődik névazonosságukon, ami kevésbé biztató, mint inkább dermesztő.

Álmos az a vasárnap délelőtt is, amelyen csöngetnek Boldizsár István festőművész Gellért-hegyi lakásán ’44 tavaszán. Boldizsár akkoriban Horthy kormányzót tanítja akvarellezni Kenderesen. Egyszer lelkendezve dicséri a rezidencia hatalmas, ötméteres magasságot, s bő méteres átmérőt súroló, csontszínű cserépkályhacsodáját. Mi tagadás, míves darab. „Tetszik magának?” – kérdi Horthy a mestertől, aki bólint, aztán ennyiben maradnak. Hónapokkal később az ajtót nyitó Boldizsártól csak annyit kérdeznek a hórukklegények, hol állíthatják fel a főméltóságú úr ajándékát. Boldizsár aztán később – újra szétszerelve – viszi magával tovább a kályhát a terézvárosi, tetőtéri művészlakásába. Ahová később Kádár János Miklós költözik épp a rendszer váltásakor. Ő pályázattal jön, a kályha testamentumként marad, örökül hagyja az utókornak a ’84-ben eltávozó Boldizsár István. A lakás öt évig áll üresen, hogy 1989-ben Kádár János Miklós ügyvéd feleségével, fiával, lányával s „aktuális” eb barátjával elfoglalja a tágas, finom arisztokratikusságot árasztó alkotólakot.

A kutyák végigkísérik az életét, elválaszthatatlanok, az akkori tacsi így a kertes házból az új otthonba is velük jön. Mokka a folytatás. A földtől plafonig könyvespolcon pedig remek alkotások mellett a négylábú elődök kisplasztikái. „Az első négy sort már elolvastam, afölé már csak a fiam ér” – neveti el magát az irodalmi szelekción.

Kádár János Miklósnak a nevéből sosem származott haszna vagy hátránya. Kétszer kivételeztek vele: egyszer Olaszországban azonnal kapcsolták Magyarországot interurbán, egyszer pedig a feladás után tíz perccel telefonáltak, hogy a Balatonon már kézbesítették is a családnak Budapestről küldött táviratát. És udvari festő is csak egyszer volt, és talán nem is udvari: míves kályha helyett hosszan tartó barátság volt a jutalom. Az NSZK nagykövetének tehetséges, reprodukciókat festő feleségét segítette rajztechnikájának csiszolásában a 70-es évek elején. Mint az Iparművészeti Főiskola tanára, aki nem mellesleg németül is kiválóan beszél. Hát így akadtak rá.

A dermesztő főtitkári találkozó ellenére a művészben is lakik egy „másik” Kádár: sokakkal ellentétben ma is emlékszik egykori KISZ-titkárságára a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának vezetőjeként – összegzi a mindenkori hatalomhoz való ambivalens viszonyát. De a titkárság jól jött az akkor a VII. kerületben működő, fiatal művészeknek. A bohém különcöket, akik annyian voltak, mint bolhák a zsákban, nem tűrhették ott, ahol mindössze egyetlen igazi művészcsapat működött: a KISZ KB Népi Együttese. Hát a titkárt addig-addig, amíg átjelentették őket Terézvárosba: a pezsgő művészvilág „megannyi dilisei közt már mi is megfértünk”. Ma is imád itt, közel a színházakhoz, kiállítótermekhez, a történésekhez, a város szívében, a város fölött. Ahonnan bárhová, s ahová bármikor el- és visszajut rövid idő alatt.

A bíróságok is a közelben, ez az ügyvéd feleségnek is nagy segítség. „Ő egyébként velem együtt annak a híve, hogy képet már nem adok el. Nyilván az örökség miatt” – hangzik az újabb szerethető bonmot. De keserűbb a valóság. Egy olyan országban, ahol az embereket se reálisan árazzák be, mitől lenne valós értéke művésznek, alkotásnak. Pláne egy olyan országban, ahol a kvalitást az határozza meg, hogy a festő képét mennyiért tudták eladni egy aktuális aukción. Ma még öt forint, holnaptól félmillió. Kádár János Miklós nem jó kereskedő, a galériákkal sincs kapcsolata. „Nem keressük egymást, nincsenek jó tapasztalataim.”

A mester (Rákosi óta) egyvalamit utál igazán, az ütemes tapsot a színházban. Romboló egy jó opera-előadás után. Ilyet sem Salzburgban, sem máshol nem látni. Kizárólag magyar szokás. Az igazodás vágya. Holott a lelkesedést nem lehet rendbe szedni.

Ez legfeljebb a Mokkánál sikerülhet…