Fáy Miklós: De ki az a Liberace?
Kétségtelen, hogy ez sem lényegtelen kérdés, hiszen egész életében gyanúsítgatták, ő meg ezt egész életében határozottan tagadta, és meglehetősen sok pénzt szerzett abból, hogy újságokat perelt be, amelyek korábban célozgattak a szexuális orientációjára. A végső bizonyíték elég ijesztő módon került elő, Liberace holttestét ide-oda szállítgatták a temető és a törvényszéki bonctani intézet között, aztán az utóbbiak győztek, és hamarosan közzétették az izgatott újságírók előtt az eredményt: megtalálták a HIV-vírus nyomát a szervezetben. Ez 1987-ben még egyértelműen azt jelentette: homoszexuális.
Ahogy a régi vicc mondja: nem ezért szeretjük. Már ha egyáltalán szeretjük, mert az sem könnyű. Liberace maga a két lábon járó amerikai ízléstelenség, műfog, műhaj, műmosoly, flitteres ruhák, ökölnyi gyűrűk, csoda, hogy tud velük zongorázni. Némileg meglepő módon a neve igazi, tényleg így hívták, Wladziu Valentino Liberace, anyja lengyel, apja olasz, ő maga meg igazi, középnyugati amerikai, vaskos kiejtéssel, kétes ízléssel.
A kétes ízlés lehet, hogy egyszerű józanságot jelent, fölmérte, hogy mire elég a tehetsége, mit kíván tőle a közönsége. Nem nagy, súlyos zongoraversenyeket, nem komplikált szonátákat, amelyeket mások úgyis jobban játszanak nála, hanem melódiákat, fényeket, a kultúra látszatát. Klasszikus műveket, amelyeket popzenének fogyaszthatnak, három percre meghúzott Grieget és Chopint, esetleg a kettőt egyszerre, vagy popzenét, amelyeket klasszikusnak hallgathatnak, szimfonikus zenekari szőnyeget és fölötte szép, cukros futamokat. Szidták Liberacet, hogy húsz éven át ugyanazt a műsort játszotta ugyanúgy, amire azt válaszolta, hogy a közönség meg húsz év óta ugyanott nevet és ugyanannyira tapsol. Liberace föltalálta a cross overt, harminc évvel a műfaj születése előtt. Rájött, hogy egy zenei sztárnak nincs szüksége két névre, elég, ha csak az egyiket használja. Fölfedezte a televízió fontosságát. Amikor mindenki még a rádiót meg a lemezkiadókat ostromolta, ő hetente megjelent a tévében, zongorázott valami rettenetes, ízléstelen valamit a saját show-jában, és az emberek imádták. Amennyire tudta, kerülte is a lemezstúdiót,mert úgy érezte, hogy magukból a leütött hangokból nem tudott volna megélni, de még ezzel a félénk óvatossággal is eladott hatvanmillió albumot. Persze ebben a világban hogy ki milyen zongorista, azt csak számokkal lehetett bizonyítani: Liberace tehetségét az eladott lemezekkel vagy a megkeresett dollárokkal, nyilván ő a legjobb, ha a legtöbbet keresi. Havonta egymilliót, és akkor még ért is valamit az a pénz.
A világ persze megbosszulja a maga félrelépéseit. A Las Vegasban megnyitott Liberace Múzeumot három éve bezárták. A két hét múlva nálunk is játszott film nyilván a rajongótáborát féltő, a klozetből elő nem merészkedő pasas kalandjaira koncentrál, amúgy is inkább szól a színészről, mint a zongoristáról, a halál torkából visszatérő Michael Douglas parádézásáról forgattak, és nem a flitterjakós emberről. Egyszemélyes Disneyland vagyok – mondta Liberace, és ki volna kíváncsi Miki egér szorongásaira, Donald kacsa keserveire. Legfeljebb a szexuális életére.
Rendben van, kínos figura, felejtsük el vagy meg se ismerjük. De ha mégis, akkor ott van a BoogieWoogie című száma. Vicces, vidám, ügyesen hecceli a közönséget, nekem mindig jó kedvem lesz tőle. És ezerszer több kedv és tehetség van benne, mint Havasi Balázs összes műveiben.
