Az MTV azért csapott le az On the Spotra, mert talált egy közszolgálatinak nevezhető produkciót a piacon, vagy mert viszonylag nagy felhajtás volt körülötte: BBC, CNN, az Európa Tanács díja, és abból akart részesülni?

A tárgyalópartnerekkel a tévében találkoztunk életünkben először. Amikor készülvén a megbeszélésre megnéztük a neten, hogy kik ők, láttuk, hogy már tagjai az On The Spot Facebook-csoportjának, aztán a tárgyaláson kiderült, hogy látták a filmeket is.

Amikor kitalálták ezt a formátumot, a cél maga a műsor volt, vagy az, hogy felépítsék saját médiaszemélyiségüket?

Minket a világ érdekelt, nem az, hogy egy stúdióban a médiaszemélyiségünket építsük, pedig az könnyebb lett volna, mint több százezer kilométert utazni, az északi sarkkörtől Dél-Afrikáig frontvonalon, dzsungelben, gettóban és diktatúrában filmezni. De még a háborúnál is jobban féltünk volna attól, hogy a stúdióban csak cserélhető arcok leszünk, a súgógép adja a mondanivalónkat, és a fülünkbe súgva utasítanak.

„Minket a világ érdekelt”

Gyakran látni, hogy jól induló médiamunkások a nevüket a bulvárvilágban hasznosítják.

A mi generációnk óriási szerencséje, hogy már tudhatja, milyen nem akar lenni. Amikor elindultak a kereskedelmi csatornák Magyarországon, addig sosem látott lehetőségek között találták magukat a televíziósok, nem nagyon tudhatták, miken lehet majd megcsúszni, mondjuk, a kötelezőnek érzett nézettségi hajsza miatt vagy a szintén kötelező bulvárszereplés során.

A kereskedelmi televízió kötelezi munkatársait, hogy szerepeljenek a bulvársajtóban?!

A legfontosabb munkatársak szerződésében benne van a kötelező szereplés. A bulvárt nézik és olvassák messze a legtöbben, így növelhető a nézettség. A rétegműsort adó kábelcsatornáknál más a helyzet. A Spektrum az első pillanattól kezdve látta, hogy az On the Spotot nem a magánéletünkkel kell népszerűsíteni, és az m1-nek sincsenek ilyen elvárásai velünk szemben.

A Blikk olvasói tavaly mégis Cseke Esztert és S. Takács Andrást választották meg az Év Médiaszemélyiségeinek a nagy tévék sztárjai helyett.

Mi is csodálkoztunk,mert addig gyakorlatilag nem szerepeltünk a Blikkben. Legfeljebb arról lehet szó, hogy az On the Spot tévés és webes közönsége eléggé aktív, egyegy filmünk után hetekig kapunk róla leveleket és kommenteket, az utcán sem azzal állítanak meg, hogy „Hé, ismerünk a tévéből!”, hanem elmondják, mit gondolnak a bolíviai helyzetről vagy Gázáról ahhoz képest, amit az adásban láttak. Az On the Spot amúgy sem alkalmas arra, hogy vacsora és gyereknevelés közben háttértévézésként nézzék. Bizonyos snittjeinktől el is menne a nézők étvágya.

Ott tartottunk, hogy a kilencvenes évek végén a kereskedelmi tévézés új lehetőségeket teremtett... Mindenki a minél nagyobb nézettségre és népszerűségre hajtott. Ki akart volna akkoriban rétegműsort csinálni, csak hogy ne kelljen engednie szakmai igényeiből?

A mi nemzedékünk már megfogalmazhatta, hogy köszöni, nem kér ebből, nem akar celeb lenni, inkább lenne hiteles arc, inkább csinálná azt, ami érdeklődésének és szakmai mércéjének megfelel.

Én úgy látom, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tévés szakára járók többsége jó állást akar valamelyik csatornánál, nem törekszik az állapotok megváltoztatására. Maguk viszont forradalmi ötletekkel állnak elő.

Miért lenne az forradalom, hogy nem pontosan azt és úgy csináljuk, ahogyan szokás? Az igazi médiaforradalmárok azok a burmai újságírók, akik 17 év börtönt kockáztattak azzal, hogy híreket rögzítettek és szivárogtattak ki a katonai diktatúrából. Nagy szerepük volt benne, hogy most enyhülni látszik az elnyomás.

Tanultak róluk az egyetemen? Egyáltalán, mi az oktatás célja? A magyar tévéshowkhoz képeznek eladható műsorvezetőket? Vagy azokat a riportereket tekintik mintának, akiknek a kérdéseitől a világ vezető politikusai is félnek? Mint mondjuk, Jeremy Paxman a BBC-nél, Richard Quest a CNN-nél vagy Christiane Amanpour az ABC-nél?

Az amerikai egyetemeken sem Questeket vagy Amanpourokat képeznek, hanem műsorvezetőket, mint itt, aztán akinek megvan hozzá a tehetsége, lehet később Pax man. Más kérdés, hogy sajnos négy év alatt nem találkoztunk külföldi szakirodalommal, alig elemeztünk külföldi műsorokat, igaz, az osztályból kevesen beszéltek jól idegen nyelvet. Ugyanakkor aki menni akart, mehetett, sőt, az egyetem sok külföldi ösztöndíjmegszerzésében segített, Eszter így jutott el az ARTE nemzetközi workshopjára, amit az ott készült filmjével meg is nyert, én meg a BBC-nél és a CNN-nél így találkozhattam a fent említett nagyságokkal.

Itthon kik voltak a nagyságok az iskolában?

Rangos Katalin osztályába jártunk, Bárdos Andrással nagyon jókat vitatkoztunk, Fekete Ibolyától tanultuk a dokumentumfilmezést, a természetességet és az empátiát pedig Vitray Tamástól leshettük el, akit mesteremnek tekintek. Épp most mutattam meg neki az On The Spot: Törzsek első adását.

Hogyan állnak az elvi újságírással? Vannak-e olyan alapértékek, amelyekhez tartani akarják magukat?

Hogyne volnának! Annál is inkább, mert egy felmérés szerint sajnos az emberek Magyarországon az újságíróknál csak a politikusoknak hisznek kevésbé. Ezzel egyébként nekünk is meg kell küzdenünk, mert a nézőkben él egy olyan meggyőződés, hogy a tévé és a média hazudik. És rengeteg bizonyítékot kapnak arra, hogy ez így is van.

Felülírhatják-e ezeket például az új médiaszokások vagy a technológiai változásokból eredő különbségek?

A technika fejlődése, az internet terjedése sokat segít a hitelességnek. Bárki bármit hazudik a nyomtatott sajtóban, rádióban vagy a tévében, előbb-utóbb kiderül róla, vírusként terjed a világhálón, és kínosabb az ügy, mint bármi, amit el akart titkolni. Ráadásul a webes közösségnek lesz egy meghatározó, erős közösségi élménye: leleplezte a médiát. Blogon, Facebookon, közösen terjesztve az igazságot. Az internet a kíváncsiságot és a szabadságot képviseli mindenütt a világon. Sőt, a YouTube-kultúra miatt kialakult egy olyan nézői reakció is, hogy ha nem remeg a kép, talán nem is igaz, amit mutat. Persze ez nem azt jelenti, hogy szándékosan remegtetjük a kis kézikameráinkat.

Közhely, hogy Magyarországot nem érdekli a külföld, nem figyel a világot megváltoztató eseményekre sem, nemhogy a szomszéd országokban történtekre. (Kivéve, ha helyi magyart ér diszkrimináció.) A legintellektuálisabb hazai hetilapok is a legrosszabb eladási eredményeket érik el, ha külföldi témát tesznek a címlapra. Az On the Spot miért érdekli a nézőt?

Ha havonta adásba küldenénk egy szabályos dokumentumfilmet a világ egy-egy országáról, valószínűleg nem tudnánk eladni, a néző nem ülne le a tévé elé hónapról hónapra, hogy megismerje Srí Lankát, egy hónap múlva Burmát, aztán Iránt. Ezért mi kézen fogjuk őt, és megpróbáljuk elérni, hogy úgy érezze: ott van velünk, a dolgok közepében, nem kívülről szemlél egy távoli országot. Erre találtuk ki az On the Spot-formátumát, és bár nyilván nem nézi egész Magyarország, kialakult a közönsége, kiderült, hogy van néhány százezer fő, akit így érdekel a világ.

Ahogy én látom, a filmek általában tárgyilagosságra törekedtek, de például az iráni, egyiptomi vagy a burmai adásban érezhető a készítők politikai rokonszenve.

Rokonszenv? Sokkal több! Valóságpártiak vagyunk. A politikai korrektség jegyében sokáig etnikai konfliktusról beszélt a nemzetközi sajtó a boszniai háborúban, aztán jött a CNN-en Christiane Amanpour, aki világosan elmondta, hogy ki irt kit. Akkor botrány lett belőle, mára ő az etalon. Vagy tényleg ugyanannyi idő járt volna az SS píárosztályának, mint a holokauszttúlélőknek? Burmában a lényeg az ellenállás volt, nem az, hogy mit hazudnak a tábornokok, akik mindent megtettek azért, hogy az ellenállást elhallgattassák.

A közszolgálati csatornán alkalmazkodniuk kell politikai elvárásokhoz?

Nem kell alkalmazkodnunk semmihez, nem említettek semmiféle politikai elvárást, nem kötöttek ki ezzel kapcsolatban semmilyen feltételt, és azt is elfogadták, hogy nem kívánunk politikai műsorban szerepelni. Teljes szabadságot és függetlenséget kapott a produkció, a tematikától a végső vágás jogáig, így az On the Spot olyan maradhat, amilyennek mi szeretnénk. Volt ajánlatunk az egyik nagy kereskedelmi tévétől, de ott nem kaphattuk volna meg ezt az integritást, a bulvárt sem úsztuk volna meg, és nem maradhattunk volna a Spektrumon is, márpedig ez nekünk fontos volt, nemcsak mert nemzetközi csatorna, hanem mert az első pillanattól hittek a műsorban, tőlük kaptuk először a lehetőséget.

Van nézettségi elvárás?

A nézettségi mutatók szerint három dologra nem kíváncsi a magyar néző: a dokfilmre, a feliratos műsorokra és a külföldre. A mienk mind a három. Nyilván senki sem akarja show-műsorokhoz vagy hollywoodi mozikhoz hasonlítani az On The Spot-nézettséget. Ehhez képest az m1-en is megnézte néhány százezer ember a Spektrumon már legalább nyolcszor vetített filmeket.

Nem tervezik itthoni témák feldolgozását?

Szoktunk erről beszélgetni Eszterrel, de mindig arra jutunk, hogy Magyarországon 4000 újságíró dolgozik, a világ távoli pontjaira viszont alig jut el valaki itthonról. Ha egyszer megadatott nekünk ez a lehetőség, miért ne tegyünk kísérletet rá, hogy havonta egyszer egy órára átlépje a néző az országhatárt? De nagyon is érdekel bennünket az itthoni élet. Eljön az idő, amikor megpróbálunk kitalálni valamit.