Nem ünnepelni, vádolni jöttünk!
Az ünnepszervezők kiszervezik az ünnepből a forradalom szellemét, melyet messzire űz „az idealizálásnak az a valóságtól távolító folyamata, amely olyanformán pusztít, hogy felmagasztal”. „Mi nem ünnepelni, hanem vádolni jöttünk... Az ünnepi sorfalak mögött egy halottat visznek”, a márciusi gondolatot. Ezt meg Zilahy Lajos mondja húsz évvel korábban, hetvenöt évvel ezelőtt, 1937-ben a nyolcvankilencedik március 15-én a hivatalos ünnepségekről a Múzeum-kertben. Szabó Zoltán ott áll tőle pár lépésnyire a lépcsőpárkányon. Előtte a vártnál sokkal több, ötezer lelkes fiatal, akik tűrhetetlennek érzik a szabadsághiányt és a nép nyomorát. A háttérben pár tucat vörös fejű nyilas ordibál, őket a rendőrök szépen elszigetelik. Kovács Imre felolvassa a Márciusi Front pontjait. Ezekből éppen úgy 12 van, mint 1848-ban, 1918-ban és (bár akkor hosszabb és rövidebb változatok is voltak) 1956-ban. A Márciusi Front „kilenc évtized távlatából felidézte negyvennyolc szellemét” – vélekedett Bibó István.
A Márciusi Front Horthy Miklós országának demokratikus átalakítását követelte: „A gondolat-, szólás-, sajtó-, gyülekezési és szervezkedési szabadságot.” „Az általános, egyenlő és titkos, minden korrektívum nélküli választójogot.” Követelte: a nagybirtokok kisajátítását, a monopóliumok, kartellek megszüntetését, a progresszív adórendszert, munkalehetőséget és (minimum) minimálbért mindenkinek, a mamutjövedelmek megszüntetését, a tandíjrendszer átalakítását a közép- és felsőoktatásban az alsóbb néposztályok javára. Akart azontúl (a „mindent vissza!” hivatalos revizionizmusával szemben) „magyar revíziót”, vagyis a Duna-völgyi népek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartását és összefogását „a pánszláv és pángermán imperialista törekvésekkel” szemben. Ez a 12 pont is olyan, mint a többi. A szabadság barátainak túlnyomó többsége nem tud azonosulni maradéktalanul minden pontjával, de tud érte lelkesedni. A teljes azonosuláshoz mindig az a pusztító idealizálás kell, amiről Szabó Zoltán beszél.
Szabó szerint a kormány úgy megijedt attól az ötezer főnyi múzeum-kerti tömegtől, hogy „komolyan forradalomtól tartott”. A kormányt több oldalról gyötörte a félelem. Ugyanezen a március 15-én adta ki Szálasi Ferenc a maga átfogó tervezetét a „Csonkahaza” felépítésére. Ebben is ugyanolyan radikális antifeudális, antiimperialista és antikapitalista követelések voltak a népnyomor enyhítésére, mint a Márciusi Front programjában, csak nem a szabadság, hanem a diktatúra intézményesítéséhez kapcsolva: „népszavazással szentesített parancsuralom”, „új nemzeti munkaalkotmány”, a „nemzetet bomlasztó és mérgező” zsidóság kitépése „a magyar nemzet testéből”.
Horthy és kormánya úgy gondolta, hogy a diktatúra és a demokrácia között is van élet. Sőt ott van csak igazán. Az az arany középút. A féldiktatúra, féldemokrácia. Azt kell neki mindkét oldalról megvédenie. Pláne hogy a csendőrségi és államvédelmi jelentések szerint a Márciusi Front egyébként is a kommunista világközpont, a Komintern fedőszerve, az előtérbe tolt népi írók pedig csak megtévesztett balekok. A kommunisták mellett pedig a velük egylényegű „liberális nagytőke mozgósítja őket a keresztény nagybirtok ellen” –mondta Rákóczy Imre, a miniszterelnöki sajtóosztály vezetője, majd négyszemközt elnézést kért Féja Gézától, amiért nyilvánosan ilyen hülyeségeket kell neki mondania („Azt hiszed, nekem ez tetszik...?”).
Ebben az évben új elnök került a Kúria köszöntő nyilatkozatában leszögezte: „Az állam érdekeit akkor is védeni kell tudni, amikor a liberális időkben készült, s nem erre a mára szóló törvények betű szerinti alkalmazása ezt nem tenné lehetővé.” (Ez a Töreky ítélte halálra statáriálisan, koncepciós perben öt évvel korábban Sallai Imrét és Fürst Sándort.)
A kétfrontos büntetőjogi harc a nyilasok ellen nem használt, de az antifasiszták ellen igen. 1937–38-ban a nyilas pártokat feloszlatgatják, újraalapítgatják, egyesítgetik, szétszakítgatják. Időközönként házkutatásokat tartanak náluk, kiadványokat koboznak el. Szálasit többször letartóztatják és kiengedik, különböző perekben hol elítélik, hol felmentik, míg azután 1938 nyarán hosszabb időre bevarrják. Eközben a nyilas mozgalmak viharos gyorsasággal terjednek szerte az országban, a megtorlások egyre ismertebbé és erősebbé teszik őket, s 1939-ben, az első mindenki számára titkos választásokon hatalmas sikert értek el. Ami a nyilasok esetében kontraproduktív volt, az a falukutatók, a népi írók, a Márciusi Front esetében a legkevésbé sem.
Féja Gézát a Viharsarokért, Kovács Imrét A néma forradalomért 1937-ben nemzetgyalázás és osztályellenes uszítás címén több hónapi fogházbüntetésre, állásvesztésre, politikai jogaik felfüggesztésére ítélik, a könyveket elkobozzák. Veres Péternél házkutatást tartanak, brutális kihallgatásnak vetik alá, nem kap útlevelet, így hiúsítják meg felvidéki előadó körútját.
Eljárások indulnak Erdélyi József, Illyés Gyula, Szabó Dezső és Tabéry Géza ellen is. A peranyagok megjelennek a Márciusi Front kiadványaiban, folyóirataiban, de nagyrészt ezeket is elkobozzák. Elkobozzák a Híd 1938. márciusi számát, melyben megjelenik a Márciusi Front átdolgozott és kibővített programja. Sajtó útján elkövetett nemzetrágalmazás vádjával perbe fognak és első fokon el is ítélnek mindenkit, akinek a program megjelentetéséhez köze volt: Illyés Gyulát, Sárközy Györgyöt, Kovács Imrét, Erdei Ferencet, Féja Gézát. Mire 1939 tavaszán felmentik őket, a Márciusi Front már nincs sehol.
A perek ellen Bartók Bélától Móricz Zsigmondon és József Attilán keresztül Szekfű Gyuláig nagyon sokan tiltakoznak. 1937 őszén a Márciusi Front zenei estje (Kodály: Fölszállott a pávájának bemutatójával, Bartók fellépésével) hatalmas siker a zsúfolt Zeneakadémián. A népi írók felolvasóestje ugyanott még nagyobb. De ezeknek az értelmiségi-diák körökbe zárt sikernek egészen más a léptéke, mint a nyilasok rohamosan szélesedő népi és munkásbázisának.
A nagy nyilas-előretörés alarmírozott és összehozott (volna) sok-sok megriadt szervezetet. Az összefogást előkészítő, a Márciusi Front által kezdeményezett gyűlésre 1938. január 19-én került volna sor a népi írók törzshelyén, a Centrál kávéházban. Mindenféle szervezet elküldte oda az emberét. A kommunista Egyetemi Kör, a Gondolat, a katolikus Vigilia, az Emericana, a protestáns Soli Deo Gloria, a Bartha Miklós Társaság stb. stb. A rendőrség „formahibára” hivatkozva feloszlatja az összejövetelt. „Ezzel a magyar királyi kormány az őt szolgáló államrendőrséggel a népinemzeti önvédelem egyik utolsó hídfőjét rombolta le” – mondta Féja Géza negyven évvel később. Attól kezdve következetesen betiltottak mindent, amihez a Márciusi Frontnak köze volt. Amennyire nem sikerült a nyilasokat elszigetelni, annyira sikerült az antifasisztákat.
Miután 1938.március 13-án, a bécsi forradalom kilencvenedik évfordulóján a náci birodalom bekebelezi Bécsestül Ausztriát, két nappal később, a pesti forradalom kilencvenedik évfordulóján betiltanak minden nyilvános rendezvényt a fővárosban. A Márciusi Frontét is az utolsó pillanatban. A Múzeum-kertből a tömeg átvonul az Egyetem-kertbe, ahol védi őket az egyetemi autonómia. Ott tart Kovács Imre náciellenes beszédet. Az összekeveredett diák közönség egy része fasiszta, más része antifasiszta jelszavakat kiabál. Szabó Zoltán írta erről a napról: „A gyűléseket feloszlatták, és az ifjúság határozott cél nélkül száguld az utcákon. A kilencvenedik március 15-én a hatóság aggódik, az ifjúság sodródik, más semmi... Most tapsolnának a szabadság hirdetőinek és a zsarnokság zsoldosainak, mindenkinek”, a tömegek „tüntetni akartak, nem eszmélni”. Veres Péter úgy látta, hogy a nép alszik, közönyös, de a törvényszerűen fokozódó válságok hatására majd előbb-utóbb forradalmosodni fog.
A Március Front ezután gyorsan szétesett. Addig-addig vitatkoztak, hogy alakítsanak-e valamilyen politikai formációt vagy legyenek csak szellemimozgalom, míg nem lettek semmik. Jobb híján a Kisgazdapárt mögé álltak az 1939-es választásokon, ami a kisgazdák számára kudarc volt, a szocdemeknek meg katasztrófa. A mai küszöb szerint be sem jutottak volna az ország házába. Kétszer annyi nemzetiszocialista került be a parlamentbe, mint ahány kisgazda, szociáldemokrata és liberális összesen. Az eső után persze nyomban előkapták a köpönyeget, a választások után pár héttel megalakították Makón a Parasztpártot, melynek vezetősége módfelett hasonlított a Márciusi Frontéra, de sokra már nem mentek vele, hiszen abban a rendszerben több választás már nem volt.
A magyar demokraták túlnyomó többsége olyan demokrata, aki nem mindig volt és maradt demokrata. Ez alighanem mindenhol így van, ahol a demokrácia fiatal, vagy nincs. Ezért van, hogy a Márciusi Fronthoz kötődő emberek közül (is) szinte mindenki fáj valamiért a demokratáknak. Ott látjuk közöttük azokat, akik a jobbszélen vagy a balszélen vagy mindkettőn kikötöttek, akik korábban Gömbössel kívánták „új szellemi frontba” fogni a népi írókat (Zilahy), akik a zsidótörvények idején súlyos, antiszemita cikkeket írtak kurzuslapokba (Féja). És persze ott vannak a pesti Egyetemi Kör és a debreceni kör kommunistái, Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Újhelyi Szilárd, Zöld Sándor, Fehér Lajos, Kállai Gyula stb., akiknek az élete különböző arányokban oszlott meg különböző diktatúrák börtönei, szolgálata, valamint az ellenük való lázadás között. A perbe fogott írók mellett az Országgyűlésben a legmegragadóbb beszéddel kiálló Matolcsy Mátyás közgazdász, aki nagy tanulmányban támasztotta alá a Márciusi Front egyik fontos követelését, a progresszív adórendszert, nem sokkal később már nyilas pártokban politizált, s egy terjedelmes művében világtörténelmileg levezette, hogy miért kell föltétlenül kitakarítani az összes zsidót Európából.
Eltérnek a vélemények abban, hogy a Márciusi Fronthoz mennyi közük volt kommunistáknak. Az emigránsok, például a Szabó Zoltán, Borbándi Gyula és főleg Kovács Imre igyekeztek úgy emlékezni, hogy alig. Kovács igyekezett a leghevesebben, mintha nem ő maga alkudta volna ki a 12 pont kompromisszumos szövegét Donáth Ferenccel, s mintha nem tudta volna, hogy kik alkudoznak vele Donáthon keresztül. A Magyar Királyi Államrendőrség és a kommunista kurzustörténészek pedig természetesen a kommunisták döntő befolyását bizonygatták. Alighanem Romsics Ignácnak van igaza, aki úgy véli, a kettő között van az igazság, a Márciusi Front nagyon is kifejezte a magyar nép szörnyű állapotától megfogott, nem kommunista progresszió törekvéseit. A kommunisták befolyása nem volt se jelentéktelen, se döntő, és persze nem is egyirányú hatásról volt szó. A döntő kommunista befolyás mellett kardoskodott a Márciusi Front Kádár kori témagazdája, Salamon Konrád is. Ő az 1980-ban és 1982-ben megjelent monográfiáiban abból indult ki, hogy a fasizmus elleni küzdelemben „természetessé vált, hogy népiek és kommunisták találkozzanak”.
A Márciusi Frontban a „népiek és kommunisták együttműködésének eredményeként a korszak hazai adottságihoz képest a leghaladóbb módon közelítették meg” a demokratikus átalakulást, s „azok a haladó gondolatok, amelyeket a Márciusi Front fogalmazott meg, egyre tisztultabban éltek tovább…, hogy majd a felszabadulás után, a népi demokratikus forradalom idején részeseivé váljanak az ország demokratikus átalakulásának”. Ugyanő 2008-ban a Kossuth rá dióban megvilágította, hogy a hosszú Kádár-korszak „a nemzet gondolkodását teljes egészében eltorzította. Nehogy itt öntudatos emberek, egy nemzeti közösséghez tartozás öntudatával élő emberek itt akadályozzák a mindenkori kis diktátoroknak a tevékenységét. Itt olyan emberekre volt szükség, akik csöndben vannak, akik szégyellik magukat, akik örülnek, ha élnek, és örülnek, hogyha a rendszer egyszerűen békén hagyja őket.” „Szerencsénk azonban”… – nyilatkozta immár tavaly decemberben a Magyar Nemzetben –, „hogy a választók akaratából egy kétharmados többségű, cselekvőképes jobbközép kormány vehette kézbe az ország irányítását. Mert a siker egyik záloga a biztos és tartós kormányzás… tudomásul kell venni, hogy a magyar demokrácia cselekvőképességét, az ország kormányozhatóságát biztosítani kell, mégpedig az ellenzék által bírált demokratikus módszerekkel.”
Kételkedhetünk-e benne, hogy az idézett történész úr a kontinuitást képviseli?
