Visszamenő hatály
A régi idő egyfelől az eltévelyedés, bűnbeesés, az igaz útról való letérés kaotikus ideje; másfelől a Nagy Menetelés ideje (a forradalmárok hatalom felé menetelésének ideje az intézményeken keresztül), amely végül a győzedelmes forradalomban (a hatalom megszerzésében) kulminál.
A „revolúció” szó, mint ismeretes, eredetileg a csillagászatból került át a történetírás és a politika területére. Kopernikusz nevezetes könyvének címében még a bolygók keringési pályájára, körforgásuk kozmikus rendjére utal. Ezt a körforgásos rendet látszott követni a történelem is: a forradalom úgy jelent meg, mint visszatérés a kezdetekhez, amikor még minden megvolt, együtt volt, nem veszett el semmi, sem a szabadság, sem a szuverenitás, amikor még nem volt − miként az Geyer Flórián, a parasztforradalom vezére dalában hallható − „gazdag és szegény”.
A pár hónappal Stuart Károly lefejezése után kikiáltott angol köztársaság állami pecsétjén ez a felirat állt: „Az isteni kegyelem folytán visszaállított szabadság első évében”. Visszaállított szabadság, tehát nem előállított; eredeti vagy ősi szabadság, tehát nem valamilyen újfajta, ismeretlen szabadság. Az új mindebben az volt, hogy a régi állapotot a fennálló állapot erőszakos megdöntésével vissza lehet állítani. Úgy is fogalmazhatunk persze, hogy a forradalmi hatalom erőszakát és egy nagyon is új keletű szabadságot a régihez való visszatéréssel legitimáltak.
A 2010-es áprilisi magyar forradalom, melyet egy parlamenti választás barikádjain vívott meg győzedelmesen a feltámadt nép, visszaállítandó eredeti állapotnak − ebből is kiviláglik e forradalom mélységesen, szinte vallásosan etatista lelkülete − nem a szabadságot, hanem a szuverenitást tekintette. Eszerint az eredeti állapot, amelyet az etatista forradalom visszaállít: a makulátlan, senkitől és semmitől nem szennyezett, korlátozatlan nemzetállami függetlenség: egyfajta eredendő szuverenitás állapota. A szuverenitás paradicsoma. Magyarország állami pecsétjére méltán véshették volna föl 2010-ben az új időszámítás kezdetén ezt a jelmondatot: „Az isteni kegyelem folytán visszaállított szuverenitás első évében”.
A német mintára alaptörvénynek nevezett új, kétharmados forradalmi alkotmány 1944 márciusa elé megy vissza a történeti időben (addig hátrál tehát, ameddig az államhívők lelki szemeivel meg nem pillantja a makulátlan magyar szuverenitást). A szinte teljhatalommal rendelkező forradalmi kormány pedig a magyar állam 1944 után elveszített szuverenitását állítja helyre minden rendelkezésére álló (és rendelkezésére nem álló) eszközzel: külső szuverenitását a világ ellen vívott gazdasági szabadságharccal, belső szuverenitását pedig a forradalmi hatalom cselekvési szabadságát megbéklyózó, törvényhozási sebességét lassító parlamentarizmus és jogállam fékeinek és ellensúlyainak lebontásával.
A szuverenitási forradalom rendkívüli állapotot teremtett, amelyben a törvényalkotás is rendkívüli jelleget ölt. Ez mindenekelőtt a visszaható hatály alkotmányba foglalt jogállami tilalmának részleges felfüggesztésében jut kifejezésre (jogállamban nincs visszamenőleges hatály: a visszamenőleges jogalkotás, a visszamenő hatályú törvénykezés elfogadhatatlan). Amagyar szuverenitási forradalom (alias fülkeforradalom) restaurációs irányultságát jól mutatja a mindenen eluralkodó visszamenőlegesség. Elég talán ennek érzékeltetésére egy gyors felsorolás a teljesség igénye nélkül: itt van mindjárt a végkielégítések visszamenőleges hatályú megadóztatása, a különadók visszamenőleges kivetése, a nyugdíjba vonulás feltételeinek visszamenőleges megváltoztatása; aztán a visszamenőleges igazságtétel legújabb kezdeményezései.
Itt kell említeni az egykor a magyar államiság fennhatósága alá tartozó területeknek a kettős állampolgársággal történő merőben szimbolikus − lelki és politikai − visszacsatolását; továbbá ilyen-olyan múltban elnyert, odaítélt kitüntetések, címek visszamenőleges felülbírálását és visszavonását (vagy az ezzel való fenyegetést); végezetül pedig közterek, utcák nevének visszavonását, szoboráthelyezéseket és térrendezéseket, különösképpen a száz év óta politikai fórumként, tömegmegmozdulások, tüntetések (egyszersmind az állami protokoll) színtereként is szolgáló Kossuth tér „eredeti” (értsd: 1944 márciusa, tehát a magyar állam szuverenitásának elvesztése előtti) építészeti arculatának visszaállítását.
Bencze György Az igazságtételről Burke és Lassale nyomán című, még az 1990-es években írt, e sorok írója számára mindmáig irányadó tanulmányában a visszaható hatály jogállami tilalmát részlegesen vagy teljesen felfüggesztő politikai igazságszolgáltatás módjait elemezve a négy legfontosabbat így határozza meg: 1. büntetőjogi igazságtétel; 2. büntetőjogi szankciók nélküli jogi kivizsgálás: tényfeltárás, leleplezés és pellengérre állítás; 3. az állampolgári, főleg politikai jogok korlátozása vagy jogfosztás; 4. végül „a régi rezsim képviselőinek részleges megfosztása vagyonuktól vagy szerzett jogként élvezett járadékaiktól”.
E sorok írója még egy visszamenőleges igazságtételt venne fel erre a listára, amely nem konkrét személyek (esetleg szervezetek, intézmények, rendszerek), hanem egész politikailag „kárhozatosnak” ítélt történelmi korszakokat érint, melyeket mint a szuverén nemzet emlékezetére méltatlanokat a kulturális emlékezetből való kivésésre, törlésre ítélnek (a régi Rómában ezt damnatiomemoriaenek, az emlékezet elátkozásának nevezték), és a törlést az „eredeti állapot” helyreállításával egyidejűleg végre is hajtják a monumentális emlékezet, az építészeti tér látható szférájában (Rómában ez mindenekelőtt szobordöntést és képtörlést jelentett). Ezt a merőben politikai célú igazságszolgáltatást nevezném visszamenőleges történelmi igazságszolgáltatásnak, mely egyfelől egy bizonyos történelmi korszak elítélésében és megbélyegzésében áll, másfelől nyilvános reprezentációjának, szimbolikus térbeli kivetülésének lerombolásában, amit aztán történelmi „bűnbeesés” előtti állapot helyreállítása követ.
Így szolgáltat például visszamenőleg igazságot a fülkeforradalmi parlament a Kossuth Lajos térnek, amikor helyre kívánja állítani a szuverenitás elvesztése előtti állapotát. A helyreállítás valójában egyfelől a tér 1944 óta eltelt évtizedekben kialakult, történelem (és nem egyszerűen a diktatórikus államszocialista hatalom) formálta jelenlegi arculatának lerombolását jelenti, másfelől pedig az új, szuverenista forradalmi hatalom monumentális önreprezentációját. A történelemellenes rekonstrukció eredménye nem lehet más, mint a hatalom saját képére és hasonlatosságára teremtett vadonatúj és teljesen mesterséges tér. A tervek szerint a Kossuth Lajos tér visszakapná „1944 előtti építészeti-képzőművészeti arculatának állapotát”, de építenének ide parkot és mélygarázst is.
A parkosítással első osztályú sétálótér jönne létre, az Országház pedig kedvelt turisztikai célponttá is válhatna. Ez a sokféle cél és funkció első hallásra rendkívül heterogénnek tűnik, holott ugyanarra irányul: a 2010-ben jobblétre szenderült parlamentáris demokrácia méltó emlékhelyének létrehozására és a szuverenitás eredeti terének fölépítésére. Remélhetőleg nemsokára az új tér új nevet is kap, olyan nevet, amelytől talán még a függetlenségi Kossuth szeme is könnybe lábadna: Magyar Szuverenitás tere. Legalább ennyi tere − egy emléktér − maradjon utána, ha már a tényleges szuverenitásból annyi sem maradhatott, mint amennyi a szuverenitás elvesztése utáni évtizedekben még megvolt.
A régi erőszakos helyreállítása nem a mindent magában foglaló, szövevényes történelmi életfolyamat konzervatív igenlésének, hanem radikális, ha tetszik, forradalmi tagadásának felel meg: megszakítást és rombolást jelent. Álkonzervativizmus, színlelt konzervativizmus, vagy legalábbis egy önmagát tökéletesen félreértő radikalizmus emlékezetpolitikája. A szeplőtelen tisztaságú eredetiként megkonstruált mitikus múlt minden tényleges helyreállítása rombolásba torkollik. A Kossuth Lajos tér „eredetiként” megkonstruált arculatának visszaállítása helyett az erőszakos hatalom térfoglalása és hivalkodó önreprezentációja fog megvalósulni egy tökéletesen új térben. Természetesen az idő, a történelmi folyamat efölött is úrrá lesz: a Kossuth Lajos téren a politikai önkény ütötte seb helye azonban, ha idővel hegesedni fog is, örökre megmarad. Ugyanarra fog emlékeztetni, bár ha egyre halványabban, mint amire a tér átalakításának 1945 utáni képe emlékeztetett: a történelemmé vált önkényre. A ma élő felnőttek számára erőteljesebben, az ötven évvel későbbiek számára egyre halványabban. Föltéve persze, hogy marad belőle valami: nem érkeznek-e tíz-húsz vagy ötven-hatvan év múlva esetleg újabb radikális „restaurátorok”, akik a tér 2010 áprilisa előtti építészetiképzőművészeti arculatát kívánják majd helyreállítani, mondván: akkor veszett el a demokrácia ügye, a szabadság ügye, a jogállamiság ügye Magyarországon.
De egyszer talán majd a konzervativizmus békessége is eljön, és a társadalmat megosztó tegnapi történelmi rossz emléknyomait az újak nem forradalmi módon eltörölni, hanem a bölcsen és zavarosan hömpölygő életfolyamat részeként megőrizni kívánják majd: a történelmi rosszban is önmagukat pillantják meg, látják, ahogyan ez a rossz saját sorsukba, családjuk, városuk, társadalmuk sorsába szövődött bele, nemzedékeken keresztül alakítva és formálva az életviszonyokat, egy egész nemzet látható és láthatatlan történetét. És akkor nem ledönteni, lebontani, elvenni akarnak abból, ami lett, hanem mellé tenni a magukét. A térben nem annak helyét akarják elfoglalni, ami lett, hanem új teret nyitnak maguknak mellette. Ahogyan egyszer talán lesznek bátrak, akik merik a hatalmat nem a másik feletti, hanem a másik melletti hatalomként felfogni és gyakorolni.
